Peer Krisztián előszava emelkedetten szemtelen. Hetyke elfogulatlansággal kezeli a párbeszédeket. Hevet-havat összehord. De nem zagyvál. Ironikusan vészt hirdet. Szétesett logikával bizonykodja, hogy romokban a kultúra. Ez örökzöld rémlátomás. Minden este összeomlik és kileheli lelkét. Másnap reggel felül, persze, hideg disznósajtot reggelizik és folytatja a Nyugat alkonyát. Boldogan gyászolnék Peer Krisztiánnal és lesírnám a zakóját, de az előadás kontrában működik.

Szabó Réka rendezése előbb nagy feneket kerít a semminek. Gőz István tárgyias hangon idegen vezeti félre a gyülekező nézőket a Kamra nézőtere helyett körbe az öltözőkön, hátsószínpadokon. Kommendálja az ingatlant. Eladná a használaton kívülinek mondott színházat. Az ötlet nem annyira élet-idegenül elképzelhetetlen napjainkban, mint amennyire elhúzódik miatta az előadás megkezdése.

Nagy Fruzsina fosszilis női jelmezei rozsdaterméknek látszanak. Középen egy balerina koporsófedél alatt rejtezik. Miután kimászik a fedél alól: finomkodó tánclépésekre kárhoztatott. Lomra vetett Csipkerózsika. Fullajtár Andrea is mesedarabból kísért. Ő a nagyon erősen erotikus gonosz tündér. Elek Ferenc koromfekete öltönyben betétet jelez A hattyúk tava Csajkovszkij-balettből. (Félreértés ne essék: Márkos Albert néhol népies hangú kísérőzenéje, amit a szerző G. Szabó Hunorral a hátsó színpadról produkál, nem imitációs zene, nincs benne idézet, sem paródia. Erős ritmus kölcsönöz az előadásnak.

Szász Dániel meglehetősen táncol, de mint az előadásba belefércelt mozdulatoknak nincs attraktív ereje. Nem önálló produkció. Kivéve talán Rezes Judit láb-bábszínházi mimo-monológját. Nyakába vetett lábának két talpa olyan hajlékony plaszticitással beszél el egy belső történetet, hogy a japán színház átlelkesített testi ügyességeire emlékeztet bravúrszáma. Szép az, ami érdek nélkül érdekel. Rezes leköt. Lehetetlen nem odafigyelni rá, nehogy elveszítsük egyetlen lábujjmozdulatát is.

Dúskál a játék térszervezési, optikai, akusztikus, zenei, világítási, játékötletekben. Húsz előadásra elegendő ötlet pazarlódik el. A baj, hogy egy előadást nem töltenek ki. Nem élnek szerves egységben. Elpangó ötletek. Nem gyulladnak be, füstölve elfáradnak. Régen vége az előadásnak, amikor még új és új ötletek kerülnek elő a sifonérból.

Fekete Ernő-Tibor megfontolt egykedvűséggel alaposan bemeszeli a diabolikus tekintettel jelenvaló Hajduk Károlyt. Alul kezdi a lábán. Szisztematikusan halad fölfelé. Nem marad ki melle, karja. Végül a haját is befeni fehérrel és a száját is átkeni. Hajduk közben posztamensen áll, énekel, időnként meghajol. Befestése megszünteti őt és művészetét. Persze, nagyon kimódolt művésziességgel. Bagossy Levente, Szirtes Attila díszlete diszkrét gyakorlatiassággal ad keretet a gyászos hejehujához.