Mo Yan Nobel-díja: Egy hely, ahol gyereket esznek
Mo Yannel viszont egészen más a helyzet: az 1955-ben született író (akinek felvett álneve is sokat mond: a – magyar átírásban – mo jen jelentése ne beszélj) nagy nemzeti büszkeségnek számít, és megkérdőjelezhetetlen népszerűségnek örvend. Egy ottani, Nagy Könyv-szerű szavazáson magasan az élen végzett.
De nem volt ez mindig így. A Gaomi megye kis falujából származó szerzőt ha nem is üldözték a hazájában, de gyakran érték támadások a művei kapcsán, így tiltólistára került, és a háttérbe szorított irodalmárok táborát gyarapította. Ám amikor első, 1981-ben írt, 800 oldalas nagyregényét az évtized végén megfilmesítették Vörös cirokmezők címen, és Berlinben Arany Medve díjat kapott, Mo Yan elindult a nemzetközi siker útján. Felfigyeltek rá, és műveit elkezdték a nagyobb európai nyelvekre is lefordítani, és ezek végül rangos francia és német elismeréseket érdemeltek ki. A fokozódó siker pedig elindította azt a folyamatot, amelynek köszönhetően végül a hivatalos kínai irodalom is befogadta, tette hozzá Kalmár. Más kérdés, hogy ma már inkább az a vád éri: túl közel került a kommunista párthoz, és megnyilvánulásaival kínosan ügyel arra, hogy ne keverjék össze a „másként gondolkodókkal”.
Pedig a stílusa egyáltalán nem tükrözi azt, amit a hivatalos kínai irodalomtól egy laikus elvárna. Mo Yannek egyik nagy példaképe Gabriel García Márquez és a mágikus realizmus, és gyakran emlegetik őt úgy, mint Kína válaszát Franz Kafkára vagy Joseph Hellerre. A Svéd Akadémia indoklása szerint Mo Yan egy sajátos műfaj, a „hallucinatorikus realizmus” révén ötvözi a meséket, a történelmet és a jelent. Az író egy olyan világot teremtett a fantázia és a valóság, a történelmi és társadalmi síkok keverékéből, amely komplexitásában Márquez és Faulkner munkáira emlékeztet – fűzte hozzá indoklásában a bizottság. Mindemellett gyakran él a töredezett szerkesztésmóddal, rendszeresen iktat be leveleket a szövegbe. És nem áll messze a kritikától sem. Legújabb, Béka című regényében például, amely egy vidéki kórház egyik osztályát mutatja be, és egy ott dolgozó doktornő a főhőse, a hivatalos egyke-politikát veszi górcső alá. A Szeszföld című szatírájában pedig, mely egyébként egy város neve, nem is oly véletlenül, hiszen minden lakója rengeteget iszik, szóval ebben az a pletyka terjed el, hogy nem csupán isznak az ottaniak, de gyerekeket is esznek. A pletyka végül be is igazolódik... Innen is látszik, hogy Mo Yan művei erős társadalomkritikával rendelkeznek. Legtöbb művének helyszíne az írói fantázia által átgyúrt szülőföld, Gaomi, amely kicsiben a kínai társadalom tükörképe. Néha kifejezetten görbe tükörben... Hiszen feltűnik itt korrupció, dekadencia és a vidéki élet nyomora is.
Az ötvenes évek vidéki Kínájáról nem is nagyon lehet szívderítően írni. Családja megszenvedte a Nagy ugrás politikáját, beleértve az azzal járó éhínséget is. A nagy nélkülözés miatt előfordult, hogy fakérget és füvet evett a túlélés érdekében.
Mo Yan több interjújában is beszámolt a kínai falvak szegénységéről és elmaradottságáról. Az éhezés sok regényében köszön vissza, hol keserűséggel, hol iróniával. Az éhség árnyéka mind a mai napig elkíséri az immár városivá lett írót: állítólag szokásává vált, hogy megszagolja a boltban a gabonaféléket...
Szülőföldjét 1976-ban hagyta el a hadsereg „kedvéért”. Ám a behívó mégsem jött olyan rosszul, hiszen a seregben kezdett el írni, hogy később a katonai egyetemen tanítson irodalmat és írástechnikát.
Mágia, kritika, töredezettség és némi frivolitás – ezek volnának tehát a kulcsszavak Mo Yan műveiben. Persze az utóbbiból nem olyan sok. Ebből az egyik főművének tartott Dús keblek és kövér fenekek (másként, máshol: Nagy mellek és széles csípők) ad ízelítőt, mely voltaképpen egy anya és sok lányának története. Sajnos mindebből a magyar olvasó egyelőre keveset tudhat. S bár eredetileg ő is szerepelt volna a XX. századi novellákat összegyűjtő, nemrég megjelent antológiában, az Átlátszó vörös répa című novella végül nem jelenhetett meg. Egyszerűen kifutottak a leadási határidőből...
