- Nem adatott ismernem senkit, akit a létezéshez való viszonyában komolyabbnak láttam volna nála - jegyezte meg a Vajda Mihályról tartott előadásában Kicsák Lóránt főiskolai docens azon az ünnepi konferencián, amelyet az idén 80 éves filozófus tiszteletére rendeztek február 20-án az egri Eszterházy Károly Főiskolán.

Kicsák Lóránt fönti mondatát azért emeltem ki bevezetésképpen, mert az 1971-ben született tudós személye példázza, hogy a közismerten Misunak nevezett "kulturális jelenség" mára több filozófusgeneráció Mesterévé vált, mégpedig a szó klasszikus értelmében: vagyis igazodási és hivatkozási pont, s nem csupán szakmailag, de emberileg is.

Az aligtól a túlig című konferencián Kicsák az említett komolyságot a fonákja felől magyarázta: fölfogásában a komolyság ellentéte a magát komolynak mutató bornírtság, a szűklátókörűség, a nem egyszerűen hétköznapi érdektelenség, hanem a vélelmezett mindentudás "reflektálatlan fölfokozása". Számára a Vajda Mihállyal megfeleltethető "filozófiai én" nem a nagybetűs Igazságot keresi, legföljebb csak a maga igazát. S mint fogalmazott: meglehet, akár még tárgyi tévedéseket is elkövethet, de saját magának nem hazudik, elvégre önmaga bizonyosságát nem az igazsággal vagy a tévedéssel, hanem az őszinteséggel méri.

Egy valamivel idősebb generáció képviselője, a 49 éves Sümegi István az előadásában azt elemezte, hogy a Vajda által képviselt posztmodernizmust vagy posztmodernizmusokat szerinte sokan félreértették, vagy nem értették meg teljes mélységében. A fogalom ugyanis nem egyszerűsíthető le arra a könnyen érthető tételre, miszerint "nincs abszolút igazság, és ez jól van így". Hiszen nincsen abban a gondolatban semmi unikális, hogy nem létezik egy nagy Igazság, csak sok kicsi. Sümegi szerint Vajda posztmodernjének intellektuális ereje abban áll, hogy egymással integrálhatatlan elgondolásokat helyez egymás mellé. Koncepcióiban éppúgy voltak marxista, mint transzcendens elemek, míg el nem hagyott mindent, és a "posztmodern egóját" elveszítve kezdte értelmezni a világállapotot, amely körülveszi és fojtogatja.

Sümegi szerint a kései Vajda művekből elveszett a korábban olyannyira jellemző jó kedély és harsány vidámság, a helyükbe a rosszkedv, a reményvesztettség lépett. Ebben a helyzetben tisztáznia kell viszonyát a nietzschei "utolsó emberhez", ehhez a "sárkányfogveteményhez", s miután a világ jobbításán gondolkodnia immár értelmetlen, új feladatot kell magának találnia. A filozófia válasza erre az - mondja Sümegi -, hogy ha a világ nem méltó rá, akkor fordulj önmagad felé. S Vajda ezt teszi. 

- Vajda pályáján a posztmodern korszak helyébe a beszélgetés filozófiája lépett - ezt már Weiss János mondta, aki (1957-es születésű lévén) a rendezvényen azt a filozófus-korosztályt képviselte, amely évtizedekkel ezelőtt csak könyvből ismerhette Vajdát, hiszen a Kádár-rendszer bizonyos időszakában a persona non grata filozófus idehaza nem taníthatott.

Weiss a "beszélgetés" különböző síkjait és dimenzióit elemezte: van általános síkja, amelyben az emberiség helyzetét vesszük számba, s van olyan dimenziója, amelyben a konkrét politikai-kulturális közösség önmagával folytat beszélgetést. S megállapítja: ebből a szempontból a magyar rendszerváltás lényege az lett volna, hogy a közösség a saját elbeszélhető történetét "szerencsés vágányokra" állítja. Ám nálunk értelmes - vagy "értelemadó" - diskurzus nem alakult ki. A kudarcnak Vajda szerint az volt az oka, hogy a diskurzus tere egyrészt nem volt tág, másrészt alig mutatkozott rá igény.

A konferencia egyik legigazgalmasabb előadása Heller Ágnesé volt, aki a modern világ szellemi és eszményi kiüresedését szimbolizáló "elsivatagosodás" metaforája alapján értelmezte Vajda munkásságát. Rámutatott, hogy a szkeptikus Vajda már a nyolcvanas évektől radikálisan és szelektáltan tagadta a haladás (nem a fejlődés) gondolatát: nála egy korszak nem haladóbb a másiknál, nincs folyamatos előrelépés, a modernitás nem haladottabb, mint az antikivitás.

Ám az univerzális haladás gondolatának tagadása Vajdánál egyúttal az univerzális dekadencia elvetését, sőt egy elmélet végiggondolásának hagyományos filozófiai igényének szükségtelenségét is jelenti. S hogy akkor mi marad meg a filozófusnak? Heller szerint: a gondolkodás élvezete. Hiszen Vajda számára minden jelenség, feladat vagy szöveg igazából "trambulin", amelynek révén a magasba rugaszkodhat. S ha valami nem serkenti gondolkodásra, azonnal unni kezdi.

A konferencia zárásaként bemutatták azt a tanulmánykötetet, amelynek negyven szócikkét a filozófus pályatársakon kívül írók, költők, irodalomtörténészek írták Vajda Misu tiszteletére.

A Széplaky Gerda és Valastyán Tamás által szerkesztett, a Dupress, a Líceum és a Kalligram kiadók közös gondozásában megjelent pszeudo-szótárban  az "alig" szótól kezdve a "túl" szócskáig olyan fogalmakat találni, mint barátság, emlék, kádárizmus, méltóság, nácizmus és napnyugat.

A kötetben többek között Aczél Géza (alig), Angyalosi Gergely (modernség), Darabos Enikő (én), Deczki Sarolta (sárkányfogvetemény), Gulyás Gábor  (alkony), Esterházy Péter (hm), Gábor György (tanúság), Kántor Péter (igazság), Kornis Mihály (Budapest), Loboczky János (megérteni), Nádas Péter (szabadság), Radics Viktória (gyerekkor), Sutyák Tibor (szakma), Thiel Katalin (humor) szócikkei olvashatók.