Mindenki építheti a virtuális stetlt
Nemrég lehetőséget adott a Lengyel zsidók történeti múzeuma, hogy az érdeklődő újságírók bejárják a készülő állandó kiállításokat és találkozzanak a kiállítások kurátoraival. Tavaly tavasszal már megnyitották a közönség számára Varsóban az épületet. Néhány időszaki kiállítással, s több oktatási-kulturális programmal. Az eseményről és a fantasztikusan szép épületről annak idején írtunk is. A megnyitáskor azonban inkább csak az épület üzenetéről írhattunk, illetve arról az alapos, hosszadalmas munkáról, sok vitáról, ami a ház megnyitását megelőzte. Érdemes azonban ez előtt beszélni a múzeum viszonylag hosszú előtörténetéről. A múzeumot 2005-ben alapította a lengyel állam (kulturális minisztérium), Varsó főváros önkormányzata és a társadalmi alapon működő Zsidó Történelmi Intézet. Kijelölték a helyet, ahol ideiglenes sátrat emeltek, amelyben kiállításokat és műsoros eseményeket rendeztek. 2006-ra kiválasztották Rainer Mahlamäki finn építész tervét, 2007-ben elhelyezték az alapkövet. (Az épület az egykori varsói gettó területén van, szemben vele a gettófelkelés ikonikus emlékműve.) Az épület átadása tavaly áprilisban volt, a közönség május óta látogathatja.
Az épület megdöbbentően szép. Tizenháromezer négyzetméter a területe: a föld alatti első szint az állandó kiállításé. Ez az, ami még készül, s október végén adják át véglegesen. Az egyik kiállítási terem a Kisváros nevet viseli. A jiddis nyelven stetlnek mondott településforma, ahol a kelet-európai zsidók nagy része élt. Nagy szegénységben, együtt keresztény szomszédaival, lengyelekkel, ukránokkal, fehéroroszokkal és másokkal. A stetl terem dísze Gwozdziec imaházának mása. A fenyőfából ácsolt faszerkezetet és a gyönyörű színes festményeket önkéntesek készítették el – tudtam meg. A városka most Ukrajna területén van, az 1731-ben emelt zsinagógát a nácik elpusztították. Szerencsére azonban az épületet jól dokumentálták, a festményekről fényképek fennmaradtak, s így újjászülethetett az imaház Varsóban.
Az emeleten kapnak helyet az ideiglenes kiállítások, az oktatásra szánt tér és egy majd ötszáz fős előadó-színház terem. Az állandó kiállítás végigvezet a lengyel zsidók hosszú, ezeréves történetén. A tervező alkalmazkodott a koncepcióhoz, hogy itt nem a vészkorszaknak, a pusztulásnak, hanem az együttélésnek emelnek múzeumot. Méghozzá a korszellemnek megfelelőt, amely nemcsak tárgyakkal szemléltet, hanem elmondja tárgyát, bevezeti a látogatót a történetbe. Hanna Zaremska professzor asszony, a Lengyel Tudományos Akadémia történettudományi intézetének munkatársa a szerzője annak a fejezetnek, amely a XVII–XVIII. század zsidó történetét ábrázolja. Ezt a korszakot a Boghan Hmelnickij-féle 1648-as felkelés, zsidópogromok sokaságával kezdi, s Lengyelország felosztásával fejeződik be. Zaremska előadást tartott, amelyben elmondta, hogy a kiállítás összeállításával párhuzamosan kellett feleletet találni addig megválaszolatlan, a tudomány által nem tisztázott kérdésekre. Ő ezzel is indokolta a rendezés elhúzódását, ami miatt sokat bírálták a múzeum létrehozóit.
El kell mondani, hogy a múzeum létrehozásában lengyel és külföldi neves kutatók sokasága vett részt, miközben bevonták, s továbbra is bevonják az érdekelteket, a társadalmat. Most például megtekinthető egy időszaki kiállítás, ahol azokat a tárgyakat lehet megnézni, amelyeket a múzeum adományozói ajánlottak fel. Az állandó kiállítás végigvezet tehát az együttélés ezer évén: egyik első termének címe az Első találkozások, amit aztán a Paradisus Iudaeorum nevű szakasz követ a zsidók késő középkori lengyelországi „aranykoráról”. A Kisváros után a Modernitás kihívásairól értekezik a kiállító, ahol arra akar választ adni, hogy a polgárosodó lengyel területeken a zsidók mennyiben vettek részt a kapitalizmus létrehozásában, hogyan alakult ki a modern antiszemitizmus, és mi akadályozta vagy segítette az asszimilációt. Az Utca a címe a két háború közötti zsidó valóságról szóló teremnek, amit a Pusztítás, a vészkorszak terme követ. A kiállítást a háború utáni korszak bemutatása zárja. A hárommillió lengyelországi zsidóból 300 ezer maradt életben. (Kiemelten foglalkoznak az önfeláldozó lengyel embermentőkkel!) Ez a közösség is fokozatosan eltűnt: pogromok, majd a kommunista korszak antiszemita kampányai számolták fel. Most egy-két tízezres közösség és a zsidó kultúra iránti fokozódó érdeklődés jellemzi a társadalmat. És a kitartóan létező antiszemitizmus.
A múzeum igyekszik bevonni a közönséget. Egyrészt azzal, hogy az állandó kiállítások „szerzői” nyilvános előadásokon ismertetik koncepciójukat, a kutatások eredményeit. Hosszabb ideje létezik a világhálón a virtuális stetl. (www.sztetl.org) Az egykor lengyel zsidók lakta területekről várják a hozzájárulást: képeket, emlékeket, szövegeket, hogy így építsék újra az elpusztított világot. A lengyel zsidók történelmi múzeuma hosszú vállalkozás. Semmit nem tettek elsietve. Úgy látszik, minden egyes eleme úgy jött létre, hogy abban részt vett a hazai tudományosság és a téma nemzetközi tekintélyei. Nem formálisan, hanem a kiállítás alkotóiként. Jellemző, hogy a politika váltások nem érintették a múzeum projektjét. A varsói múzeum épületével önmagában is vonzza a turistákat. Rendszeresek máris az idegenvezetések, előadások, iskolai foglalkozások. A lengyelek meg akarnak szabadulni az antiszemitizmus bélyegétől, és meg akarják érteni a zsidó kultúrát, vele saját történetüket.
