Sir John Eliot Gardiner Kotschy Gábor / Művészetek Palotája

Próbálom megtalálni a megfelelő hallgatói közhelyt. Mintha először hallottam volna? Nem, mégsem. Nem azt éreztem, hogy egy ismeretlen remekmű szól, de azt sem, hogy egy ismerős remekmű soha nem hallott szólamai nyomakodnak előtérbe, végre meghallom az 5. szimfónia szegecselését is, mi az, ami a nagy lendület és a kétszáz éve tartó előadói gyakorlat mögött valóban ott van. Ahhoz minden túlságosan természetesen hatott, túlságosan is a mű maga szólalt meg. A szegecs, a malter, a festék, mind megvolt.

Valami eszembe jutott, amit nem szoktam sem érteni, sem átélni: hogy nem számítanak a hibák. Mindig mondják, hogy megfelelő szint mellett észre sem lehet venni, hogy nem pont az a hang szólal meg, aminek kellett volna. De hát kit érdekel, teszik hozzá. Nem mondom, hogy mindig hallom vagy mindig érdekelnek egy zenekar tévesztései, de ha hallom, akkor érdekel is, ki is zökkent. Most viszont hiába hallom, voltaképpen örülök neki. Az előadás részeként funkcionálnak, arról az eksztázisról beszélnek, amit nem szoktunk átélni koncertteremben, mert mégis furcsa volna.

Pedig feltehetően ez a helyes hozzáállás a darabhoz. Talán a teljes Beethoven-életműhöz is, mert az 5. szimfóniában ejtett hibák utólag igazolják a koncert első részében, a II. Leonóra-nyitányban az erkélyen megfújt trombitás gikszert is. Natúrtrombita, könnyű vele hibázni, ezt érzi az ember, amikor hallja. De egy órával később rájön, hogy nem csak erről van szó. Szabadító trombita, ha torkán akad a hang, az csak növeli a pillanat nagyszerűségét: nem kell mindig szabatosan megszólalni.

A két Beethoven-mű között kapjuk azt, ami talán elvárható John Eliot Gardinertől és a hosszú nevű A Forradalom és Romantika Zenekarától. Berlioz korai dalciklusa, a Nyári éjszakák. Ann Hallenberg a szólista, akit eddig csak Händel-énekesként ismertem, és értem is, hogy miért. A Berlioz-hangszerelés egy kicsit sok a hangjának, néha elfedi a zenekar magát a dalt. Nem irtózatos baj, mert közben sok szépet lehet hallani, meglepő effektusokat, félig elbújtatott szövegillusztrációkat. Több évtizedes Gardiner-tapasztalat osztódik meg, nagyon régóta foglalkozik Berliozzal, megmutatja, hogy miért is, és hogy mit vett észre az évek során.

A zenekar Kotschy Gábor / Művészetek Palotája

Lehet, hogy ennyi is elég lett volna az 5. szimfóniában. Megmutatja, mit vett észre, amikor az első lemezfelvételt készített, vagy amikor a másodikat, egy elismert karmesternek végül is ez az élete, vagy ez volt, Beethoven-sorozatok mutatták a fontosságát és a tartósságát. Tényleg rossz szót nem lehetett volna mondani, amúgy is erre utalt a program, biztonsági műsor, a vén kutya már nem tanul új trükköket, azt adja, amit ezzel a zenekarral, ezzel a hangszerparkkal, a reccsenő rezekkel, a furcsán nazális fagottokkal lehet.

Az persze különös, hogy a második részre elpakolják a székeket, a zenekar állva játszik, de biztos megvan ennek is az oka, Beethoven idejében is ez volt a szokás, vagy a hangzás így légiesebb, elszáll a hallgatók feje fölött. Nem tudom. Az élmény azonban nem ez, hanem hogy eddig normálisak voltunk, de ennek vége. Kezdődik az őrjöngés, mert ez a mű, minden szigorú megkomponáltsága ellenére is téboly, rohanás, lihegés, kifulladás.

Az ember csak ül, próbálja követni őket, közben próbálja nem követni őket, mert akkor aligha bírna ülve maradni. A végén valamit mondana, hogy ez volt az év vagy az évad zenekari koncertje, vagy hogy az Ötödiket így még soha, de soha. Mindegy, úgyis minden kevés.

A Forradalom és Romantika Zenekara
Müpa