Jerome David Salinger neve és a – sajnálatos módon tényleg igen problémás, de nehezen felejthető – Zabhegyező könyvcím épp így működik. Elhangzásul a távolodó olvasástapasztalatot egyre inkább elhalványítva idéz fel hangulatokat, érzéseket, helyszíneket és élethelyzeteket, a könyv igazsága személyes igazságunk, félünk újraolvasni, ki ne derüljön, hogy nem is annyira jó. Ha így lenne, úgy éreznénk, kétségbe vonták, leértékelték, elvették a kamasz- vagy fiatalkorunkat. Az új fordítás címe, Rozsban a fogó meglehetősen idegen hangzásával hozzásegíthet, hogy ne a saját élettörténetünket, hanem a regényt olvassuk el újra.

A Salinger név körüli aura ettől még megmarad, és bűvkörébe vonja az élete utolsó, hosszú évtizedeit teljes visszavonultságban töltő szerző minden eddig kiadott és ezután napvilágra kerülő szövegét, a regények mellett valamelyest még a novellákat is. Az újrafordítás környékén jelent meg először a magyar közönség számára is jól ismert Kilenc novella még tavaly év végén az Európánál, nemrég ezt egészítette ki a Három korai történet a Helikon kiadásában.

Salinger mint az amerikai hadsereg katonája 1943-ban

A novella takarékos műfaj, arról kell beszélnie, amit nincs tere kimondani, elmagyarázni. Úgy kell szólnia a mindennapi eseményekről, hogy érzékeltesse bennük mindazt, ami messze túl van rajtuk, Salinger pedig épp ebben nagyon jó. Novelláiban, amelyek alapvetően lélektani drámák – már – nem történik jóformán semmi. Aminek történnie kellett (volna), már régen és visszavonhatatlanul véget ért, vagy jóvátehetetlenül elmaradt. Elmaradt életek iránt érzett nosztalgikus vágyódásról van szó, amelyek talán – soha nem lehet tudni! – lehetségesek lettek volna. De a nosztalgia nem tudja áttörni a jelen kereteit, minden megy tovább a szokásos módon, vagy legfeljebb átlendül a halálba (ezek a gyengébb darabok, jót tesz Salingernek, ha nem poentíroz túl élesen).

Az ismeretlen, igazibb élet véletlen, alig értett, csírájukban elpusztult vagy félig-meddig csak képzelt találkozásokban mutatkozik meg. A jellegzetes nyelv valóban világteremtő erővel bír: a „már minden mindegy, már semmi se fontos” atmoszféráját szüli. Rezignációja színtiszta romantika, még csak nem is a visszájáról.

A nihil, a kiábrándult üresség felett gyakran ott lebeg az elmúlt, pusztító háború árnya (Salinger részt vett a világtörténelem egyik legnagyobb és legvéresebb hadműveletében, a normandiai partraszállásban). Nehéz letenni a Kilenc novellát, bevon, közöd lesz hozzá, a fordítások sem hatnak többnyire elavultnak.

A három korai történet szép kiadású, kézbe simuló kis könyv, tökéletes vonatolvasmány, szövegeiben fel lehet ugyan ismerni Salinger stílusát, és ez már önmagában is adhat némi okot az örömre, de ha ettől eltekintünk, akkor kénytelenek leszünk észbe venni, hogy ettől még a korai novellák – talán az utolsót leszámítva – nem jók: ívük kiszámítható, társadalomkritikai „tanulságuk” inkább banális. Sejtetik, előrevetítik a későbbi, „érett” Salingert, de ezt felismerni bennük inkább csak filológiai derűt fakaszt az arra hajlamosakban. De legyen, ahogy lesz: kapjunk meg mindent, ami Salinger. Ennél nagyobb bajunk tényleg ne legyen sokáig.