Azok kedvéért, akiket nem kapott el a szérialáz, talán érdemes megjegyezni, hogy a Barátok közt című opuszban, és a Jóban Rosszban című másikban sem tapossák egymás sarkát a Laurence Olivier-k és a Törőcsik Marik, sokszor olyan érzése lehet az érzékenyebb nézőnek, mintha gúny lenne űzve őbelőle. Mintha esténként, valami furcsa, eddig kibogozatlan (naná, mert kibogozhatatlan) rejtély nyomán műkedvelő színjátszókörösök népesítenék be a képernyőt. Ami azért nem túl elegáns ízlésszeminárium.

Volt már, hogy próbát tettünk, kis ideig bámultuk más országok más csatornáinak vonatkozó szappanjait, mert előbújt a szokásos, „biztos csak nálunk szar" érzés, aztán csalódással vegyes örömmel vettük tudomásul, hogy nem, nem csak nálunk. De mégis nézzük. Hogy a magyar mégis jobban fáj, annak nyilván a földrajzi közelség és a kívánatos nemzeti öntudat az oka, mi lehetne más.

Na, de: Szőke Zoltánról. Talán a legellentmondásosabb figurája ő a Barátok köztnek. A szerzők nyilván általában is ügyelnek arra, hogy egyrészt ne nagyon legyenek egyértelmű, színtelen, sablonos jellemek, másrészt viszont könnyedén be lehessen azonosítani a tulajdonságokat mégis. Kecske, káposzta. Eme erőfeszítésük viszont csak nagyon kivételes alkalmakkor nevezhető eredményesnek, és ennek sokszor maguk a színészek a legfőbb okai.

Messziről és ellenfényben még talán hihetőnek is tűnik az alakítás, de az még kevés. A Berényi Miklóst alakító Szőke Zoltán viszont nagyjából a kezdetek óta jól mozog az intrikus-szemét-gerinctelen-érzékeny-családszerető-családromboló-gengszter-tisztességes stb. figurában, és ez máris több, mint ami a legtöbb kollégájáról elmondható.

Ahhoz azonban még kevés volna, hogy rá szavazzak.

Hanem mostanában, ahogy már jelezve volt, Miklós ráment a piára, egyáltalán: minden felfordult körülötte, a korábbiaknál nagyobb egzisztenciális vákuumba került ő, túl hosszan felesleges részletezni, nőpara, gyerekpara, munkapara - egyenes út az alkoholparákig. És lubickol a szerepben. És lejön a piáról, mert felcsillan egy reménysugár, egy régesrég zaciba vágott gyermek személyében, ő lehet az utolsó mentsvár, mielőtt elnyeli végleg a Styx. Az alkoholizmusból és az egyéb helyre kis mentális zavarokból ki kell és ki is lehet lábalni, még egy olyan utolsó szemét is képes erre, mint a Berényi Miklós, üzenik a képsorok.

És mindig ott lobog a szemében a tűz, az újrakezdés gyönyörű tüze, ugye, meg hogy van kiút a morális és mindenféle válságból, hurrá. Szóval, az igazi alakítást számunkra az utóbbi hónapok fordulatai hozták ki Miklósból, számos jelenet akadt, ahol magunk is meglepődtünk: ennyi lehetőséget rejtene a karakter tényleg? És mindig van kiút és megújulás és megbocsátás és talpraállás és színészi játék, legalább nyomokban?

Akkor még sincs veszve minden. Akkor mit nekünk Nyakó István kölcsönkért buszai és a füves Jobbik-exszóvivő. Itt az idő, demokraták, Berényi Miklósnál a kormányrúd helye (csak ne tegye vissza a pontfülbevalót, mert nagyon bénán csillan rajta a stúdióreflektor fénye).