Michael Moore szocialista forradalmat akar
A legismertebb amerikai dokumentumfilmes, Michael Moore sokáig nem fedte fel, hogy miről szól majd a legújabb filmje, csak néhány hete cserélte le az „Untitled Michael Moore Project" (Cím nélküli Michael Moore Projekt) címet a Capitalism: A Love Story-ra (Kapitalizmus: A love story).
A kapitalizmus, mint love story roppant hangzatos cím, Moore el is játszogat vele, miszerint a rendszer az adok-kapokra alapul, de inkább az adokra. Különösen a kisemberek részéről.
Az mindenképp látszik a filmen, hogy Moore ezen nem dolgozott éveken keresztül, mint a Roger és én, vagy a Kóla, puska, sültkrumpli című filmjein, nincsen strukturálva, inkább csapong, az interjúk, az archív felvételek és a rendezett jelenetek között, de ez végül is érthető: nem 2012-ben akart beszélni a gazdasági világválságról és az amerikai álom elillanásáról. No, és persze arról a bizonyos 700 milliárd dolláros bankmentő csomagról, amit többek szerint „titkosszolgálati szintű szervezéssel" sikerült elfogadtatni az amerikai képviselőházban tavaly ősszel.
Az már viszont egyáltalán nem meglepő, hogy az cinikusan baloldali Moore az egyéni sorsok ábrázolását (családok, akik elvesztették otthonaikat a folyamatosan emelkedő hiteleik miatt) a globális kapitalista kizsákmányolók összeesküvésének feltárására használja, azaz az amerikai bankrendszer és az ipar tündöklésének és bukásának történetét erősíti.
Végigmegy az amerikai gazdaság második világháború utáni tündöklésétől (miután az európai és a japán konkurencia romokban hevert) egészen napjaink válságáig, szorosan összekötve a mindenkori politikai lobbival. Nem csak Bush kapja meg a szokásos kritikát, de jócskán kap Ronald Reagan is, „aki bohócból, majd a kapitalisták szóvivőjéből - értsd, reklámarc - lett távirányításos díszbáb".
Sokan úgy véliték a vetítés után, hogy a film túlságosan amerikai, de talán nekünk is hasznos látni, hogy ugyanolyan módón és formákban adósodunk el, mint a tengerentúli melósok, csak éppen tőlünk nem lehet ilyen sok mindent lefoglalni. És, ami az USA-ban történik, az egész világra kihat.
Politikai áttekintésében Moore eljut egészen Obamáig, akit a választási kampányban ellenfelei kikiáltottak szocialistának. Erre aztán a filmes rárak még egy lapáttal: az eszmét kitűnőnek tartja, sőt azzal érvel a forradalom mellett, hogy az amerikai fiatalok jelentős százaléka érdeklődik. Kár, hogy eközben Sztálint és a vörös hadsereget látjuk a vásznon.
Még ennél is abszurdabb, hogy Moore még a katolikus egyházat is belekeveri a vitába: több papot megszólaltat, akik váltig állítják, hogy a kapitalizmus bűn és totálisan keresztényellenes. A kapitalista vezetők és pénzemberek nem csak kizsákmányolnak minket, de még teljesen jogtalanul Jézust is kisajátítják maguknak. Noha ő azt tanította, hogy a gazdagok mindent adjanak a szegényeknek. Az előadásmód pedig olyan, hogy még a hat éves gyerekek is megértsék. És pont ez az egyszerűség, ahol fogást lehet találni. Nemcsak most, mindig, ha Moore érvel.
Sőt, a Kapitalizmus: A love story nem is lenne Michael Moore film, ha nem lennének benne olyan képsorok, amelyekben a rendező igazságot akar szolgáltatni, és biztonsági őrökkel megy ölre nagy üvegpaloták portáján. Ezt most azoknál a bankoknál teszi meg, amelyek részesültek a már említett 700 milliárdos csomagból.
Moore mindenhol megjelenik egy kis zsákkal és visszakérné a pénzt, amivel az érintett intézmények nem tudnak elszámolni - egyébként erre senki sem kötelezte őket. A demagógia, mint mindig, remekül működik Moore-nál: humoros, hatásos. Különösen a záró képsorok, amelyekben „bűntény helyszíne" feliratú rendőrségi szalaggal körbeteker néhány megmentett bankot.
Michael Moore tehát szocialista lett. Meggyőződéses. Forradalmár. Nyilván ezért is állt értetlenül egy norvég kolléga kérdése előtt a sajtótájékoztatón, miszerint tudja-e, hogy kétezer eurót kér egy PR ügynökség, ha valaki interjút szeretne készíteni vele.
