Így jár, aki történelmi ismereteit a Fonográf együttestől származtatja. A valaha népszerű 1911 című dalban azt énekli, hogy az említett évben Edison itt járt Budapesten, a szüfrazsettek számos ízben a jogaikért tüntettek, egy norvég nő miniszter lett.

Ehhez képest A szüfrazsett című film végén az jelenik meg, hogy a nők csak 1913-ban szavazhattak Norvégiában (a kontinensen először), így maradt bennem némi kétely, hogy vajon két évvel korábban miniszter lehetett-e valamelyikük.

Habár az ember azt se nagyon gondolná, hogy a választási jogért való harcban Nagy-Britanniában mesterségesen táplálták az éhségsztrájkoló asszonyokat, vagy ököllel és bottal ütötték volna őket a hatóságok. Abban az országban, amelyben háromszázötven évvel korábban Mária királynőt Erzsébet követte a trónon. Történelmi film A szüfrazsett, a legtöbb szereplője a valóságban is élt, és két óra alatt elég lesújtó képet nyerünk a munkásmozgalom helyzetéről Angliában, a nőkről, akiket dolgoztattak és zaklattak a munkaadóik, a férjek meg értetlenséggel nézték, hogy harcolni akarnak a jogaikért.

Carey Mulligan a főszerepben

Történelmi lecke, mondjuk, azzal az érzéssel, hogy szerencsére ma már ez nincs így. Biztosan tényleg nincs így, bár ezt pont egy olyan országban állapítjuk meg, amelyben még véletlenül sincs női miniszter. Egy olyan filmet nézve állapítjuk meg, amelyben igyekeznek a szüfrazsetteket olyannak mutatni, amilyenek voltak, kivéve a főszereplőt, aki a férfiszíveknek többnyire kedves, szelíd arcú Carey Mulligan. Nem ő a legjobb színésznő a filmben, inkább Helena Bonham Carter. Nem is ő a legnagyobb sztár, de Meryl Streep nyilván csak egy nap forgatást tudott vállalni, így aztán Emmeline Pankhurstként csak egy beszédet mond el egy lakás erkélyéről, és akkor is olyan hamis elszántsággal és némi mézzel-mázzal beszél, hogy a néző várja a nagy leleplezést, biztosan valami hamisság van Mrs. Pankhurst elszántsága mögött. De nincs, ebben mindenképpen csalódnunk kell, Meryl Streepet felvezetik a történetben, mint egy igazi filmmentő sztárt, aztán el is felejtik, mehetünk vissza a hétköznapi borzalmak közé.

Nem a legjobb a magyar bemutató időzítése, hiszen a tízes években a mozgalom tagjai néhány, a társadalom nyugalmát és az informá­ciók mobilizálását megzavaró akcióban vesznek részt, sürgönydrótokat vágtak el, levélszekrényeket robbantottak fel, persze, a hajnali órákban, hogy Mrs. Pankhurst utasításának megfelelően egy macskát vagy egy kanárit se érjen bántalom, felrobbantották Lloyd George­ kancellár épülő házát, és csak a szerencsén múlott, hogy a házvezetőnő nem ért vissza az ottfelejtett kesztyűjéért. Ha hihetünk a rendőrségi híreknek. Így aztán kellő borzalommal nézhetjük, amint Miss Davison az epsomi derbyn a király lova elé veti magát, kezében a nők szavazati jogát követelő szalaggal.

Az esetről egyébként eredeti filmfelvétel is készült, pontosan olyan szörnyű a filmen, mint a valóságban, csak a filmen Miss Davison világos ruhát visel. És, mint akinek minden élet egyformán fáj, azt mondjuk: rendben, Miss Davison meghalt az ügyért, amelyben hitt, és amely diadalra jutott, leszámítva Szaúd-Arábiát. De vajon mi történt a zsokéval?