Takács Katalin: Klütaimnésztra, a gyilkos királyné Memlaur Imre

Megkérte hát Háy Jánost, hogy magyarítaná maibbá. Háy túlteljesítette a programot. Nemcsak plasztikus mai szövegbe foglalta azt a bájos naivitást, amivel a buzgó és kiváló prédikátor-író mintegy megkereszteli a néhai pogány tragédiaírót, Szophoklészt, de egyúttal túlírta, túlmagyarázta mindkét régi szerzőt, no meg az egész ősi történetet.

Horváth Csaba pedig egyszerre túl- és alulrendezte az így létrejött fölösen sok szöveget. Ezúttal is a maga egyszerre fizikai és szövegszínházának szokott módszereit alkalmazta, de korántsem olyan sikerrel, mint az Oresztész esetében. Itt nem állnak ki a falból fenyegető tüskék, amelyeken folyhat a kifejező testgyakorlás, falak sincsenek ugyanis.

A rendező elképzelte díszlet lényegében két vetítővászon, egy nagyobb, lomhább és egy kisebb, mozgékony, amelyek különböző színekben derengenek, máskor árnyjátékként, kinagyítva látható rajtuk egyegy jelenet.

A színészek – kiváltképpen a fiatalabbja, köztük a rendező tanítványai – talajtornára vannak szorítva, az idősebbje inkább csak komikus tipegésre néha. Ezek a mozgások és árnyjátékok most nem pótolják a kifejező, az átlelkesített játékot. A lehűtött, szűk regiszterbe szorított, középhangú szövegmondás egy darabig hatásos, aztán kifejezéstelenné kopik.

Erős a kezdés, amikor Gyuricza István nem minden fenyegetés nélkül mondja a képünkbe Bornemisza elöljáró beszéde nyomán, hogy mint keresztények is tanulhatunk ebből a pogány történetből. Jó, amíg Szula László kéjeleg Aigiszthosz bitorolt boldogságában és Mohácsi Norbert remek szökellésekkel, huppanásokkal fejezi ki Paraszitosz szolgálatkész talpnyalását, és az is, amikor Takács Katalin ugyancsak a férjgyilkosság előnyös következményeit ecseteli.

Mészáros Sára rakoncátlan Elektrájának viselkedése már inkább furcsa, mint súlyos ebben a felfogásban. Klütaimnésztra hosszú vitája vele meg homokra fut, ha a néző nem tudhatja, mikor, mennyiben hazudik az asszony, vajon melyik az igazabb: inkább kéjsóvárság és hatalomvágy vagy inkább az Iphigeneia megölése miatti bosszúvágy vezette férje meggyilkolásakor. E két motiváció összehangolásában bizonyára a szöveg sem a legszerencsésebb, s főképp nem a legtömörebb, de kifejezőbb, árnyalatokra, lélekábrázolásra törekvőbb színészi játék talán segíthetne érdekessé tenni a jelenetet. Oresztész Nagy Norbert megjelenítésében addig rendben van, amíg az öreg mester (Kovács Zsolt túlfegyelmezett alakítása) kiskamasz tanítványának kell látnunk, de a bosszúálló felnőtt férfi illúzióját nem helyettesíti.

A túlmagyarázó igyekezet legkellemetlenebb következménye, hogy az előadásnak három vagy négy befejezése is van. Mert bár a cselekmény közben is többszörösen megtudhatjuk, hogy a bosszút követelő bosszúk gyilkosságláncolatát jó lenne, de lehetetlen megszakítani, a történet győzedelmes lezárulta után ezt Kovács Zsolt még egyszer elmagyarázza, tudatja, hogy itt nincs vége a kínlódásnak.

Ezután Gyuricza István is lezárja az általa megnyitott témát, keretbe foglalva az előadást, ismét felhívja keresztényi figyelmünket az okulásra. Végül mindezt karének zárja, nyilván, hogy érzelmileg is megérintse valami a nézőt.

Keresztényként végül is kellően okulhatunk.

BORNEMISZA PÉTER HÁY JÁNOS: ELEKTRA
Kaposvári Csiky Gergely Színház