Mézes depresszió
Az esély ugyan megvolt a félórás, nagyszínpadi szünetben, csakhogy a dán Notwist lazán hangolt vagy negyven percet az A38 és Wan2 sátorban, mintha épp akkor ismerkedne a kezükbe nyomott hangszerekkel. Épp annyit, amíg az érdeklődők zöme úgy nem döntött, hogy a svájci pontossággal kezdő, üdén depresszív Placebót nem választja. Juszt is. De emlékszem még a portugál Ana Moura fájdalmas, elektronikával tüzelt latinjára, ami a Roma Sátorban kereste a csatlakozási pontokat és egy olyan nő mozgatta rá lágyan a csípőjét, hogy még az egyéjszakás házasság gondolata is felmerült a szemlélőben. (A fene se érti, de hajnaltájt mindig a házasságkötő sátornál állnak a legtöbben. Igaz, akkor már csak az egyre szimpatikusabb, és egyre többet mondó üres üveggel kötné össze magát csak az ember.)
It's Not Over Yet ordította hat körül a nyári estébe a Klaxons, s akkor már tudni lehetett: ez lesz itt az alaphang hosszú, hosszú ideig. Addigra már kibosszankodta magát a csak hétvégére kiugró magyar is, hogy egyrészt egyre drágább a sör, és a sült krumplit is a tört arany árában mérik, másrészt már alig hallani ízesen káromkodó honfitársat, akivel az őt ért traumát megoszthatná, mert egyre rendezettebb, egyre jól fésültebb a Sziget, sehol egy szakadt punk, magából kikelt drogos. Mi lesz így a világból?
Nyolc tájékán aztán a Manic Street Preachers helyretette szétszaladó érzelmeinket. Persze, tudjuk, egy- vagy maximum kétdalos zenekarról van szó, mégis olyan pofás kis koncertet rittyentettek össze az utóbbi két album anyagára támaszkodva (és nem kihagyva a régi slágereket sem: a megunhatatlan If You Tolerate This Your Children Will Be Next-et vagy a frontember, James Dean Bradfield rákos édesanyjának írt Ocean Spray-t), hogy csak elismerően biccenteni lehetett. Bradfield hangjára nem lehet panasz, az új, punkos lendület pedig a régebbi dalokat is teljesen áthatotta, így a prédikálás most cseppet sem tűnt annak, nem aggódtunk a világ és az elnyomottak sorsáért, vagy épp csak annyit, amennyit egy rockkoncert megenged.
Két éve az igencsak slágeres Meds anyagával érkezve némiképp erőtlennek tűnt a Placebó. Azóta dobost cseréltek (a széttetovált testű Steve Forrest), aki most alaposan odacsapott a bőröknek, és Molko is jóval magabiztosabban mozgott. Van is miért. A Battle for the Sun élőben is bizonyított, remek dalok sorjáztak elő, amelyekre szépen fel lehetett fűzni a többieket, a minden depressziósok himnuszát, a Meds-et, vagy a most is ütős Every You, Every Me-t. De amikor a Follow the Cops Back Home elnyújtott riffje felhangzott, akkor érezte igazán az ember, hogy nem is a boldogság, hanem ez a fölvakart boldogtalanság, ez a lágy, mézes depresszió a világ igazi érzete. Hogy csak némi férfias vagy épp férfiatlan szomorúsággal (és maroknyi gyógyszerrel) lehet elviselni ezt az egész cirkuszt. Persze, a most épp találó English Summer Rain kimaradt, de hát semmi sem tökéletes.
Eszembe jut, hogy jó lenne áthullámzani a Világszínpadon futó Khaledre, de most nem izgat a turkó-diszkó. Hagyom a dagadt ruhát másra.
Aztán persze Wan2 sátor megint, magyarok, romák, ide-oda szálló taktusok, kürtőskalács éjjel, pálinka hajnalban, majd a mindig zakatoló BKV-s busz lekottázhatatlan ritmusa.
A bizsergető tudat, hogy megint százak fényképeztek a Budapest felirat előtt.
Mégiscsak vagyunk valahol a térképen.
Megvagyunk.
