A Metallica Budapesten: szakmunka
Elöljáróban - mentségként vagy magyarázatként az itt következőkre - annyit szeretnék elmondani, hogy a magam részéről a Ride The Lightning, vagyis 1984 óta vagyok a zenekar híve, és olyan helyen nőttem fel (Budapest, XVII. kerület, Rákoscsaba), ahol a Metallica hallgatása egy adott korosztály számára a lokális szubkultúra központi eleme volt. Az összes magyarországi koncertjüket láttam, és 1996-ban Bécsben is szerencsém volt hozzájuk, tehát van mivel összehasonlítanom a pénteki estét.
A fentiek alapján számomra a koncert sem csalódás, sem kimagasló élmény nem volt: pontosan azt kaptam, amit a pénzemért vártam, és meggyőződésem, hogy ezzel a zenekart többé-kevésbé ismerő nézők többsége ugyanígy volt.
A Metallicát nincs értelme összevetni az AC/DC-vel, az Iron Maidennel, a Motörheaddel vagy a műfaj bármelyik másik élő klasszikusával. Ez az együttes sosem volt a nagy rock and roll cirkusz része, sőt, ők inkább a metálzene egyszemélyes antitézisei voltak. Aki még emlékszik a kezdetekre, a csapat a 80-as évek elején éppen azzal sokkolta a közönséget, hogy nagyon egyszerű eszközökkel, a kötelező kliséket és a töltényöves-hevederes jelmezeket mellőzve is lehet nagyon jó metálzenét játszani. A Metallica-koncerteken sosem volt szokás a térden állva vagy háton fekve pengetés, Kirk Hammet régen sem arról volt híres, hogy szájjal gitározik, és kétségtelenül kevesebbet rohangál a színpadon, mint Angus Young - ez mindig is így volt.
Tény az is, hogy Lars Ulrich nem a világ legpontosabb dobosa (ennek ellenére a 80-as években a Metal Hammer szavazásain többször is a legjobbnak választották), ezen az estén is jónéhányszor melléütött. De az egykori tenisz-csodagyerek azok közé tartozik, akik koncerten is végigjátsszák (vagy legalább megpróbálják lejátszani) a lemezekről ismert bonyolultabb témákat, szó sincs a nagy koncertzenekarok többségére jellemző biztonsági (butított) dobprogramról.
Az 1981-ban alakult zenekar valójában három hibátlan lemezt csinált - a döbbenetesen száraz és energikus, ugyanakkor tökéletesen sallangmentes Kill 'Em All-t, a (témájában és technikailag is) halálosan szép Ride The Lightning-ot, meg a felülmúlhatatlanul profi Master Of Puppets-et -, máig ennek a háromnak a hírnevéből, meg az azóta írt (jó)néhány slágerből élnek. De az a három album alapjaiban változtatta meg a műfajt, együttesek százait inspirálta, sokezer lemezen köszön vissza azóta is. A zenekar a kezdetektől sokmindent másként csinál, mint mások (többnyire családszerető emberek, nem a magánéleti botrányaikkal adják el a lemezeket, nem cserélgetik állandóan a tagokat - az első lemez megjelenése óta csak a basszusgitáros posztján volt két váltás, abból is az egyik Cliff Burton tragikus halála miatt).
Mindezt azért volt szükséges előrebocsátani, mert ezen előismeretek híján sokaknak talán csalódás lehetett (az első, nem feltétlenül avatott kritikákat olvasva úgy tűnik: csalódás is volt) a mostani budapesti koncert. Aki cirkuszt (látványt, show-elemeket, pirotechnikát) nézni jött, az kétségkívül üres kézzel távozott - de ez nem feltétlenül a Metallica hibája, ők ugyanis ilyesmit sosem ígértek. (Annak idején a Budapesten indult 88-as Justice-turnéjuk volt az első, amihez készült megkomponált színpadkép, pedig akkor már a negyedik lemeznél tartottak, túl voltak vagy 25 millió eladott példányon, és - a tragédia utáni, közel egy évig tartó mélyponton túljutva, kiegészítve a Flotsam and Jetsamból szerződtetett Jason Newsted-del - kétségtelenül a műfaj legfelkapottabb zenekarának számítottak. Csak emlékeztetőül: soha semmilyen feldolgozáslemezből nem fogyott annyi a világon, mint a majdnem-megszűnés után kiadott Garage Days-ból).
A péntek esti koncert korántsem volt tökéletes. Botrányos - és a stadion számos pontján élvezhetetlen - volt a hangosítás: a küzdőtéren kizárólag a basszus és a dob hallatszott, a gitárokat és többnyire az éneket is elnyomta a ritmusszekció (a technikusok állítólag a lelátó közepére, azaz a legdrágább szektorra optimalizálták a hangzást, ez azonban olyasfajta amatőrizmus a XXI. században, amire nem nagyon van mentség - különösen annak fényében, hogy nemrég a Rolling Stones technikája szinte tökéletesen szólt ugyanott). A három igen jó minőségű kivetítő (köztük az XXL-es méretű középen) viszont kimondottan jó ötletnek bizonyult, azoknak is megadta a koncertélményt - valószínűleg minden felfújható gumiszörnynél hatásosabban - akik egyébként magából a színpadból semmit sem láttak. A látványelemekre (néhány lángcsóva meg két-három kisbb tűzijáték) kár szót vesztegetni: ha nincsenek, nem hiányoztak volna.
A zene pedig - és ez a lényeg - jó volt: néha pontatlan és szinte végig szétkevert, de akkor is: igazi, élő Metallica. Ezeket a számokat nem könnyű élőben jól játszani (de lehet nagyon rosszul - hallotta már valaki a Seek And Destroy-t mondjuk a Moby Dick-től?), igaziból nem is stadionba valók (a zenekar fedett pályás fellépései technikailag mindig nagyságrendekkel jobbak). Ebből a szempontból talán a számválasztás sem volt hibátlan - sosem hittem volna például, hogy a Creeping Death alatt benne tudnék maradni a nadrágomban, most mégis sikerült, pedig ez volt az első nóta (persze az sem mindegy, hogy az ember 15 vagy 41 évesen hallgatja...), de valahogy a Cyanide vagy a Helpless sem igazán illett most bele a műsorba. Ugyanakkor például a Blackened vagy a Harvester Of Sorrow tökéletes volt, a lírai számok (a Nothing Else Matters vagy a Fade To Black) is szépen szóltak, és engem a For Whom The Bell Tolls is elvarázsolt. A Master of Puppetsnél pedig ugyanazt éreztem, mint - mondjuk - 1988-ban: hihetetlen, hogy ezt a számot élő emberek mindenféle digitális trükk nélkül elő tudják adni.
Az "új" basszusgitáros, Robert Trujillo játéka számomra kellemes meglepetés volt: korábban azt gondoltam, hogy ha van zenész, aki nem illik a Metallicába, akkor ő garantáltan ilyen, de a mozgékony indián valahogy mégis a csapat részévé tudott válni (ráadásul ő volt az egyetlen, aki igazán bejátszotta a színpadot, azokat is szórakoztatva, akik egy koncert "jóságát" a leadott kalóriákban mérik). James Hetfield gitáros-énekes nehezen leplezte a meghatottságát - hogy ez a saját nagyságuknak szólt, vagy annak, hogy annyi év után ismét Budapesten játszanak (ez utoljára 11 éve fordult elő), az az est során sosem volt egyértelmű. A gitáros Kirk Hammet pedig - attól eltekintve, hogy ezúttal úgy volt kifestve, mint a Karib-tenger kalózainak statisztái - gyakorlatilag nem változott az elmúlt két-három évtizedben, személyesen demonstrálva a vegetáriánus életmód konzerváló hatását.
A Death Magnetic megjelenésekor írta egy okos kritikus, hogy ez a lemez bárki mástól (pláne egy ismeretlen együttestől) az évtized albuma lenne, és tulajdonképpen a Metallicától sem rossz. Valahogy így volt ez a mostani koncerttel is: nem volt benne komoly hiba, de a Metallicától az ember mindig valami földöntúlit vár. A földöntúli élmény ezúttal (is) elmaradt: "csak" egy Metallica-koncert volt, extrák nélkül. Szakmunka, a műfaj talán legjobb szakembereitől.
