Milyen jó lenne, ha a néző egyszerre két előadást láthatna a Rózsavölgyi Szalonban Spiró György Elsötétítés című művéből: a tizenkét évvel ezelőtti ősbemutatót a Pesti Színházból, és ezt az újat, a mostanit.

Mindkettőt Marton László rendezte, engedelmesen betartva Spiró szigorú utasításait: mindössze három szék, egy dohányzóasztal és egy állólámpa a díszlet, melyben a színészek „csupaszon", a szöveget előtérbe tolva prezentálnak egy válsághelyzetet. Nem is egyet, hanem mindjárt kettőt: egy történelmit és egy magánéletit.

1941. augusztus 8-át írunk, a III. zsidótörvény kihirdetésének napját. Két és fél évvel a német megszállás előtt megtiltották a vegyesházasságot, és zsidónak minősült, akinek két zsidó származású nagyszülője volt, ennek minden, akkor már sejthető következményével együtt. Spiró drámájában ennek a napnak az estéjén egy házaspár élete omlik össze, a szomszéd szobában alvó négyéves kislányukéval együtt.

Keresztény úriasszony és zsidó – bár kikeresztelkedett, de ez immár mit sem számít – mérnök imádja egymást szenvedélyesen: a férj hazaérkezésekor oly forró szerelmes csókban forrnak össze, hogy hihetnénk, rögvest ágyjelenet következik. De nem az következik, hanem beszéd: két rendkívül okos ember mélyreható diskurzusa a helyzetről. Ami egyszerre konkrét – hisz konkrét az összetartozás, a szerelem, a gyerek – és tipikus, amennyiben felvonultatja az összes, teoretikusan ideillő reakciót.

Az asszony részéről a helyzet bagatellizálásától („nem történhet velünk semmi, hisz be vagyunk ágyazódva az ország elitjébe") a közös sors vállalásáig; a férj részéről a körültekintő társadalmi analízistől kezdve („tömegek hiszik, hogy minden bajuknak a zsidók az okai", „a hatalom ígérvényekkel neveli ki a népből a csőcseléket") a jéghideg racionalizmussal kigondolt „megoldásig".

Megoldás: gyors válás, az asszony gyors házasságkötése egy származás tekintetében kifogástalan ismerőssel, aki adoptálja a gyereket, és elmenekülhetnek az országból. A brutális javaslatból ádáz vita bomlik ki, melyben mindkét félnek igaza van, mégis összeomlik minden és mindenki.

A nőnek is igaza van, akit teljesen kifordít önmagából a felismerés, hogy férje önzetlen és önfeláldozó tervében ő nem partner, csak végrehajtó, ezért legalábbis érthető, hogy végletes csalódásában nemcsak a keresztény úri osztály összes előítéletét zúdítja férje nyakába, hanem maga hajtja a közös történet mielőbbi „megoldását", bármi áron.

A férjnek is igaza van, hiszen a terve életmentő, de kétségbevonhatatlan igazába és tervének morális magaslatába belemerevedve későn döbben rá arra, hogy valójában beelőzte a történelmet: szétrobbantotta, megsemmisítette a családot.

Nincsen nevük – „kedvesemnek" szólítják egymást, amíg egyáltalán szólítják egymást valahogy –, és nincsen neve annak a „barátnak" sem, aki a férj kérésére egyszercsak betoppan a házaspárhoz, mit sem tudván a feladatáról. Ő a tipikus dzsentri, a léha, kártyás, ámde keresztény stróman, aki valaha szerelmes volt az asszonyba, éles önismerettel nem sokra tartja magát, így aztán akár bele is vághat az anyagilag vonzó, egyéb vetülettel a számára amúgy sem bíró kalandba...

A dús, nehéz, erős szöveg a színészt is, a közönséget is próbára teszi. Marton László keményen dolgozhatott a színészekkel, legalábbis ez látszik abból, hogy minden fázisában tisztán áll előttünk az építmény, ami persze maga a romhalmaz. Szervét Tibor a férj hideg okosságát és mély fájdalmát mindvégig párhuzamosan mutatja, Söptei Andrea pedig hitelesen és érthetően játssza a feleség érzelmi vágtáját a forró szerelemtől a forró gyűlöletig.

Hirtling István a barát szerepében az erős kontrasztot, a híg karaktert teszi oda, ugyancsak kompakt formában. Mindhárom alakítás pompásan megfelel a szerző előírta feladatnak: nem a lélektani színjátszást nyomják, hanem az eszükkel az eszünkhöz beszélnek, és mégis, ugyancsak nekik köszönhetően, letaglózó az este.

Aminek van egy zárlata, egy utolsó jelenet, amely a felszabadulás után játszódik: a romhalmazzá lőtt villába két munkással visszatér a férj, és ebből tudjuk, kik és milyenek az új hatalmasok. Ez a jelenet az ősbemutató idején, tizenkét éve lötyögni látszott a drámán. Most azonban ez akadályozza meg, hogy merő áthallás legyen az egész, a pusztító ideológiák baljós és fenyegető árnya, amikor nem a megszállók elől, hanem „a saját nemzetünk söpredéke elől kell elbújni".

Ugyan a mostani Szervita térre látunk rá hirtelen, de bőrkabátos apa és fia, a történelmi munkásosztály csapja a hóna alá a három széket és a kisasztalt. Vagyis: mese ez a III. zsidótörvényről, amely a végleg eltörölt múlt, ugyebár...