Az újsághírek szerint különösen népszerű volt a tihanyi és a földvári strand, a siófoki lídón pedig tizenötezren ereszkedtek a vízbe, hogy megmártózzanak a 28 fokos habokban. A Trabantosok és Wartburgosok féktelen rohamára mi sem jellemzőbb, mint hogy „csupán a siófoki töltőállomás szombat déltől vasárnap délig 40 ezer liter üzemanyagot szolgált ki”. (Ráadásul akkoriban még ismeretlen fogalom volt a szabad szombat.)

A zsúfoltság a hét közepére szerencsére enyhült valamicskét. Mint láthatják, szerdára (július 26.) már az egészség őrei is helyet találtak maguknak valamelyik szabadstrandon, hogy a fürdőruhás hölgyek testi paramétereit vegyék szigorú vizsgálat alá. Gondolom, amit itt látunk, az egy korai akció a lelkifurdalás felébresztésére a lángossal, palacsintával, főtt kukoricával megédesített strandélet közepette. Egy gyors méredzkedés, aztán jöhet a testmagasság, a has-, csípő és derékméret, és már el is könyveltetik, kin mennyi a fölösleg.

A ravasz „ideális testtömegindex” ugyan még nem volt akkortájt használatban, de a szépségügyi tanácsadók legfeljebb annyiban tértek el a maiaktól, hogy a túlzott soványság fogalmát is ismerték. Mindazonáltal „a hízásra hajlamosakat” már az 1959-es Nők könyve vonatkozó fejezetében is jóval hosszabban látják el tanácsokkal: mint írják, ők „csökkentsék a táplálék mennyiségét, de ne koplaljanak, mert az nem vezet jóra” – ellenben „hetenként iktassanak be egy gyümölcsnapot”.

A balatoni nyár minden ismert kelléke rajta van egyébként ezen a képen: a gumimatrac, a nejloncekker és a frottírtörölköző. Igazából nem is hiányolnék semmit, ha nem olvastam volna az Útitárs (az üdülés és a társasutazás divatlapja) című kiadványt, amelyben a balatoni nyaralás elengedhetetlen kellékeire hívták föl a hatvanas évek hölgyeinek figyelmét.

E kitűnő útmutató szerint magára valamit is adó nő praktikus, de változatos ruhatárral utazott a Balatonra. Ballon kulikosztümben és strapabíró trottőrcipőben utazott, nem hagyta otthon a felöltőt – a tónál bármikor beüthet egy kis rossz idő –, vitt magával néhány kartonruhát és harangszoknyát, ügyesen variálható kisesélyit, shortot és halásznadrágot (ez utóbbit azonban csak a jóalakúaknak ajánlották), akárcsak pantallót, a hozzá való blúzzal. Fürdőzéshez strandpongyola dukált, mely alapdarabnak minősült, de szigorú megszorítással: „délután már a rendetlenség és az ápolatlan lustaság hatását kelti az utcán pongyolásban sétálgató nő!”. És persze nem ártott néhány fürdőruha sem, amelyből az idő tájt a pántnélküli dívott plisszébe rakott szoknyácskával – azt azonban senki sem gondolta komolyan, hogy ebben úszni is kéne.

Csak egyetlen dologról beszélte le olvasóit a mosóblúzokat, strandruhákat, szandálokat, harisnyákat és strandtáskákat nagy kedvvel lajstromozó szerző. Ez nem volt más, mint a „kényelmes, de kimondhatatlanul előnytelen” tréningruha. Ebben nem ismert tréfát: „Aki egyszer figyelmesen megnézi magát tréningruhába öltözötten a tükörben, az valóban csak a tréninghez veszi fel, és nem sétálgat benne az utcán, elkeserítve a jóízlésű embereket”.

Eddig az elmélet. A hatvanas évek balatoni strandján azonban, lám, egyetlen előnyös strandpongyolát vagy strandruhát kiegészítő spencert sem látni – annál több úszódresszt és fürdőgatyát. S félek, este, a mólón se sorjázott más, mint sok-sok tréningruha.