A huszadik században sokan harcoltak pusztító eszmék ellen pusztító eszmék tévhitében, míg föl nem ismerték ezek közös gyökerét: a szabad emberek nyitott társadalmától való rettegést. Vásárhelyi Miklós is ezt az utat járta. Generációjának egyik legszélesebb látókörű, sok nyelven, sok irányban művelt túravezetője volt ezen az úton. „Okossága... hihetetlenül gazdag helyzet- és emberismerete s nem utolsósorban morális és emberi tisztessége, egyenessége volt az a mérce és támpont, amihez nagyon sokan igazodtunk... az elmúlt évtizedek viharaiban és zegzugaiban. Egyszóval ő volt a családfő” – írta róla halálakor, tíz évvel ezelőtt ezeken a hasábokon Litván György. Mindketten azon kevesek közé tartoztak, akik mindenért vállalták a felelősséget, amit ifjúságuk tévszméi jegyében tettek, és ebből a mindenből semmit nem bocsátották meg maguknak. Ezért lettek a harmadosztályú köpönyegforgatók rágalmainak kedvenc céltáblái.

Az emlékezés mindig jelenidejű. A jelen szorításai terelik az emlékező figyelmét, ha bevallja, ha nem. Ez a jelen most Vásárhelyi drámákban gazdag életének egyik legkevésbé drámai szakaszát emeli ki. A hetvenes éveket. Előtte: a római egyetem, az olasz fasizmus magnetizmusa, az illegális kommunista korszak, a munkaszolgálat, a fegyveres antifasiszta ellenállás, a vezető kommunista sajtókáder gyors és rövid karrierje, a nagyimrista kör megszervezése és összetartása, a forradalom, a deportálás, a per, a börtön, a szabadulás után értelmiségi segédmunkák nyomorúsága, rendőrhatósági figyelmeztetések, anyagbeszerzői karrier. Utána: ’56 emlékezetének, becsületének és a szabad, nyitott társadalom jövőképének a képviselete a demokratikus ellenzékben, az alapító képviselete a pártállamtól függetlenedő, sokszínű értelmiségi világot tápláló Soros Alapítványban, ’56 rehabilitációjának kiküzdése és végighajtása, a következetes szabadelvű politika képviselete a korai SZDSZ-ben és az első szabadon választott Országgyűlésben.

Vásárhelyit 1972-től engedték főállásban kutatni az Irodalomtudományi Intézetben, és ettől kezdve nyolc-tíz évig, amíg az ellenzéki tevékenysége föl nem pörgött, a sajtótörténeti kutatás volt az elsőszámú elfoglaltsága. Mindaz, amit a Horthy-korszak cenzúrájáról, a nyilvánosság akkori korlátozásának mechanizmusairól és a hozzá való kifinomult alkalmazkodás technikáiról és csapdáiról leírt, az áthallásos történetírás mesterműve.

A történelmi rajzolat aggályosan pontos, árnyalt, szakmailag kikezdhetetlen, nincs kiszólás „félre”, nincs kikacsintás, mégis mindenki fölismeri Vásárhelyi Horthy-korszakában a Kádár-korszakot. A korlátozottan, óvatosan, hullámzóan, összejátszósan, a külföldre figyelve korlátozó, de az alkotó szellemet mégis oly hatékonyan lebontó, megalázó, kétes taktikákba kényszerítő horthysta féldiktatúrában a jelen heurisztikus tükörképét. Ebben az ábrázolásban Vásárhelyi mellesleg rehabilitálta, kiemelte a feledésből a Horthy-korszak polgári, szabadelvű ellenzékét, s először adott méltó és mély elemzést (máig a legjobbat) a régi, polgári Magyar Nemzetről, melyben jó ideje csak mocskolni szokták őt. A horthysta cenzúrabizottság dokumentumait közlő kötetet Vásárhelyi tanulmánya vezette be: „ez az irányított és szabályozott többszólamúság mégiscsak tágabb mozgásteret nyújtott, mint a kötelezően előírt egyöntetűség, a szürke egyszínűség. Bátor, tehetséges és gyakorlott újságírók sokszor ötletesen és merészen éltek a csekély lehetőséggel is. (...) A törvényes rend nem biztosította intézményesen az ellenzék jogait... (...) Taktikai meggondolások, külpolitikai szempontok, látszatok megőrzése, a belső feszültség csökkentése arra késztette az ellenforradalmi rendszert, hogy meghagyjon ellenzéki orgánumokat, de ezek ki voltak szolgáltatva a kormány kénye-kedvének.” Aki ezt 1975-ben olvasta, tudta, hogy a kádárista jelent csak a horthysta múlttal együtt lehet hitelesen utálni. És ezt a tudást mi sem veszíthetjük el.