Néha azért szaladnék a moziból. Leginkább akkor, amikor jönnek az ötvenhatos képsorok, és szól az Egmont-nyitány. Ez több az elviselhető közhelynél, és megvolt már a Szabó István-összesben, de ott jelentett is valamit. Ott mindig le is esett a vörös csillag, miközben szólt ez a zene, és tudtuk, hogy mire gondoljunk. Itt nincs mire gondolni, csak arra, hogy ez ilyen szokott lenni, és olyat nem érdemes csinálni, amit már megszoktunk. 

A baj az, hogy addigra már az ember megszerette Fekete Ibolya filmjét, a szerintem elhibázott című Anyám és más futóbolondok a családbólt. Már értjük, hogy végre merünk kicsik lenni, egész kicsik, családiak, és a kicsin belül óriásiak. Anyák és apák, nagyapák és nagyanyák, és hogy tényleg nem kell mást csinálni, mint elmesélni az életüket, hogy költöztek Partiumból Magyarországra, Budapestről Hatvanba, Hatvanból Tatabányára és még tovább és tovább, hogy élni lehessen. Ha nem is normálisan, de boldogan, együtt, szeretetben. Hosszú az élet, ennek megfelelően hosszú a film is, ötvenhatban már érezni azt is, hogy le fog ülni, le fog feküdni, de nem baj, inkább feküdjön, de mondja végig, hadd lássuk.

Fotó: Vertigo Média

A hosszú anyai élet 94 évig tart, és talán egyszeri alkalom az egész filmtörténetben, hogy egy 94 éves szerepre a színésznőt fiatalítani kell, Danuta Szaflarska februárban múlt száz, és nem csak játszott a filmben, de eljött a pesti díszbemutatóra is. Abban a korban, amikor már nem kell játszani, már a fűszál módra selymes haj, a ráncok, a test törékenysége, a szem meglepő csillogása dolgozik helyette.

Dolgoznak a többiek is. Ónodi Eszternek nyilván nem nagy kihívás még egy puhaszájú, talányos nézésű asszonyt megformálni, így aki a színészetének akar örülni, az jobban teszi, ha az Aranyéletet követi az HBO-n, ott tényleg valami mást kell mutatnia. Básti Juli varázslatosan romos, és csodás, ahogy azon a durva hangján benyögi: nekem nincs gyerekem, nekem anyám van.

Ez a kulcsmondat, a film lényege. Hiába hisszük azt, hogy az élet előrefelé van, ha egyszer hátrafelé is az van. És időnként úgy tűnik, hogy ami hátrafelé van, az életebb, igazabb, mint ami ránk vár vagy az utódokra. Talán a szeretet több benne, vagy az élőszó, a közös üldögélés vagy a közös iddogálás, hogy jobban látni, ki a rossz és ki a jó, ki a bűnös és ki az, aki megbocsát. Nézőként is gyakorolhatjuk a megbocsátást, például az ötvenhatos jelenetért cserébe kapunk a film elején egy nagy leányszöktetést, dédapa és dédanya a szökők, de már dédapa és dédanya korban szöknek, mert mi már csak ilyennek láttuk, ilyennek képzeljük őket. Vicces is és igaz is, amilyen a jó mozi tud lenni.