Végül is van egy eléggé egyszerű megoldása a Hobo-jelenségnek, és vele a Hobo-színdarabnak, a Halj meg, és nagy leszel címűnek. Téves önkép. Egy nagyra nőtt gyermek, aki hősiesen ragaszkodik ahhoz, amit kitalált magáról: én csak egy hobó vagyok, egy öreg csavargó, egy vén blueszenész, aki voltaképpen egy amerikai regény hőse, de Magyarországon.

Az ember néha megkérdezné, hogy ugyan, hová tetszik csavarogni, Laci bácsi, ugyan mi ez a porhintés a zenészlétről, amikor egy tiszta hangot nem énekel egész este, a produkció zenei részét tekintve rokonszenvesen amatőr, és még csak nem is az a csoda, hogy lassan negyven éve így is sikerült pályán maradni, hanem hogy ez alatt a negyven év alatt sem ragadt rá semmi profizmus. Földes László saját magát alakítja, saját szövegét mondja, és mégis feszült, izgul, belezavarodik a mondatokba, izzad, törölgeti az arcát, nagyok a csendek, és bizonyos történeteknek nemhogy füle-farka nincsen, de valószínűleg a végét is elfelejti elmesélni. Vagy legalábbis arra nem jöttem rá, mi történt a barátjával, aki Olaszországba akart átúszni Jugoszláviából, de eltévedt a tengeren. Addig jutottunk az este alatt, hogy partra evickélt, és az őt körülvevő egyenruhásoknak olasz színészek nevét kezdte sorolni. Vagy ez már a poén volna?

Azt semmiképpen nem ígérhetem, hogy még egyszer megnézem a két és fél órás, szünetmentes előadást, csak hogy erre fény derüljön. Inkább elolvasom nyomtatva, ha van ilyen változat, mert Hobo annyira küzd a szöveggel, a poénokkal, a memóriájával, ráadásul még a lumbágójával is, totyogni kénytelen a színpadon, átizzadt fekete pólóban, és csak a taps után enged föl annyira, hogy a szerinte különösen sikeres szerzeményét, a Barbie-bluest kerek produkcióként, ráadás gyanánt előadhassa.

Hobo nem változik: hisz a hatvanas évek eszméiben Eöri Szabó Zsolt

Van a jelenségnek egy kézenfekvő megoldása: Földes László nagy álmodó. Megálmodta önmagát, és meglehetősen sikeresen rá is kényszerítette a világra. Ha jól számolom, 1978 óta van Hobo Blues Band, szerintem az első koncertjük volt, amin én is ott voltam a Corvin moziban, és mindannyian elfogadtuk, hogy az a magas, lógó hajú énekes a Hobo. Akkor még magyarázni kellett, mit jelent, ebből a műsorból többé-kevésbé az is kiderül, hogy a Hobo név is saját találmány, legalábbis az előadás eleji történetekben a környezet egyszerűen csak Meláknak szólítja a főhőst. Ezen a ponton mindenképpen vitába szállnék az előadást rendező Vidnyánszky Attilával: Hobónak nem az őszintesége a megrendítő, mert én szerepnek látom az egész életét.

A szerep viszont nagyon szép. Lehet, hogy nem pont a Nemzeti Színházban van a legjobb helyen, de még itt is megrendítő, hogy valaki tegnap is, ma is, holnap is hinni tud a múlt század hatvanas éveinek eszméiben. És hogy az életét többé-kevésbé ezekhez az eszmékhez illően élte le, amihez a hatvanas-hetvenes években bátorság kellett. Közben az eszmék apostolai már rég visszavonultak, meghaltak. Vagy élnek, és egész életükkel tagadják meg a korábbi önmagukat, zenészek vagy előadók, akik épp ebben utaznak.

Hobo meg varázslatos módon úgy maradt. Megtartotta kamaszságát, a lemezjátszó előtt képzelt mikrofonba éneklő lázadását, és mintha a természet is értékelné kitartását, nem hullott ki a haja, a színpadon letagadhatna ha nem is ötvenöt évet, de tizenötöt biztosan. Helyettünk is hiszi, hogy Jim Morrison ugyanolyan nagy költő, mint József Attila, hogy neki már csak a Jóisten a méltó beszélgetőpartner, hogy ő maga a blues és a rock'n'roll Budapesten. Ami ez utóbbit illeti, még az is lehet, hogy a maga módján igaza van.