A szereplők gyakran beszélnek mikrofonba. A hangszóróhang elválik a gazdájától. Vagy nagyon is csak az övé marad. A művészi hajlamával magára maradó Kosztya hiábavaló mondandóit hiábavalóan erősíti.

Csehov valaha programadónak számító darabja, a Sirály három hangon, háromféle stílusban szólal meg. Kosztya elviselhetetlen kínokat él át Bartha László Zsolt önmarcangoló alakításában. Tépi magát, reakciói túlzottak, irritálón kiszámíthatatlanok. Akik szeretik, elnézik neki, részvéttel követik reménytelen sorsát. A másik véglet: Arkagyinát, a színésznő anyát, a művészetben Kosztya vetélytársát és elérhetetlen célját B. Fülöp Erzsébet csaknem az elviselhetetlenségig karikírozza.

A többiek szomorú realizmussal játszanak. Trigorin, az író, anyja szívében Kosztya vetélytársa, Korpos András lassúságával elgondolkodó, csak nem tudni, min tűnődhet. Minden nyomasztja, ami nem horgászat. Az ivással vigasztalódó, Kosztyába reménytelenül szerelmes Mása alakjában Varga Andrea bús közönyt erőltet magára. Szenvedésén átüt az értelem, amivel fölfogja helyzetét. Az alkohol viszont nem látszik rajta. Azon már túl van.

A háromféle stílusnak, vérmérsékletnek, tempónak megvan a maga logikája. A kínlódó fiú és a vidám anya között realisztikusan látjuk a többieket, akiket csak távolabbról érint a történet. Mindez mégis meghaladhatja a néző befogadókészségét.

Nyinát a légies, puszta megjelenésével is különös, nem egészen e világi benyomást keltő Kádár Noémi játssza, megmutatva a szerep minden lehetőségét a naiv lelkesedéstől a középszerű hivatástudatig. Kívülről érkezik a történetbe, és végül megszenvedett józanságával kinő abból a világból és abból a problémagubancból, amelybe Kosztya belepusztul.

Marosvásárhelyen a magyar társulat „első hetven évét" ünneplik.

Csehov: Sirály. Marosvásárhelyi Nemzeti Színház