Vannak emberek, akikkel egyszerűen nem lehet mit kezdeni. Akik nem hajlandók beilleszkedni, idomulni, akikkel nem tudunk szót érteni – mégis leghőbb vágyunk, hogy legalább rövid időre beférkőzzünk az elméjükbe, és megértsük, honnan ez a döbbenetes alkotóenergia.

Hé­lene Grimaud francia zongoraművésznő ilyen. Tizenévesen összebalhézott zongoratanárával, aki mindenképpen Chopin ­F-dúr etűdjét akarta rátukmálni. Grimaud komolyabb kihívásra vágyott, úgyhogy megtagadta a mű gyakorlását. A tanár ultimátumot adott: ha nincs etűd, nincs óra. Grimaud köszönte, távozott. Otthon megtanulta Chopin második zongoraversenyét, és kijárta, hogy felléphessen vele szülővárosában, a koncert hangfelvételével pedig diadalittasan beállított az őt kirúgó tanárhoz. Csakhogy ugyanez a felvétel futótűzként terjedt a kiadók körében is – a kis Hélene-nek néhány napon belül lemezszerződést ajánlottak. Azóta világsztár.

A zongoraművész legújabb, Water című albuma koncertlemez, s éppoly sokszínű, mint maga a téma, azaz a víz: hol árad, kavarog, hol csepereg, hol ködfátylat von körénk. Grimaud kilenc komponista tematikus műveit játssza, ezek közé „ékelődnek" Nitin Shawney brit zeneszerző ambient-parafrázisai, afféle modern ellenpontot alkotva a klasszikus zenei anyaggal. Az összhatás meditatív, magával ragadó, sőt felszabadító: nem egészen bútorzene, legalábbis semmiképpen sem a szó Erik Satie-i értelmében, mégis megnyugtató módon simul a háttérbe, mindvégig dolgoztatva az elménket.

A témaválasztás érthető: Grimaud harcos környezetvédő, amikor épp nem a koncerttermek közönsége hever a lábai előtt, akkor farkasmenhelyet vezet, emberi jogi vagy természetvédelmi ügyekben kampányol. A lemez üzenete mégsem túl direkt, ráadásul manapság, amikor a nagylemezformátum döglődését kárálja a zenei sajtó, egyenesen üdítő ilyen kompakt, letisztult anyaggal találkozni.

Hélene Grimaud még mindig az, ami: fenség, Észak-fok, titok, idegenség, lidérces, messze fény. De főleg fenség. Ez a lemez pedig bepillantást enged az ő gyönyörű-kusza elméjébe.