A nap kritikája: Megközelíthetetlen
Thomas Ruff az 1980-as években mutatkozott be a közönségnek, ahhoz a nemzedékhez tartozik, amelynek tagjai először tanulták a fotózást a düsseldorfi művészeti akadémián, ahol aztán 2000től 2006 tavaszáig ő maga is tanított, miközben tárlatait a világ számos helyén láthatták az érdeklődők.
Thomas Ruffot illik ugyan a jelenkor fontos fotóművészei között említeni, ám az minimum merész vélekedés, hogy ő a jelenkori fotográfia lakmuszpapírja. A Műcsarnokban legfeljebb annyi derül ki róla, hogy jó szemű, érzékeny kísérletező, érdekes és professzionális képalkotó. Így aztán némi szómágiára gyanakszunk, amikor az említett tájékoztató füzetben azt olvassuk: „Thomas Ruff azt a kérdést teszi fel életművében, hogy hogyan kell a digitalitás korában fotográfusként a minket körülvevő képáradattal bánni, és hogyan kell olyan tanulságokat levonni az interneten terjedő és tárolódó fotográfiákról, amelyek előremutatóan értelmezik újra a vizuális kultúra rendszerét”. A képek nézegetése közben elgondolkodtunk ezen a magyar nyelvvel kissé nagyvonalúan bánó mondaton, és bár igyekszünk mi is tanulságokat levonni az ezúttal a Műcsarnok falán „tárolódó fotográfiákról”, hamar rájövünk, hogy nekünk ez nem fog menni. Jelen pillanatban az internet nyújtotta vizualitást sem tudjuk felfogni, nemhogy annak rendszerét, tanulságait.
Ráadásul Thomas Ruff gigantikus méretűre nagyított felvételei sem igazítanak el egyértelműen. Mert azokat nézve minden olyan egyszerűnek látszik. Halássz le egy kicsi felbontású képet a világhálóról, nagyítsd óriásira, aztán nézzed, milyen szép, ahogy pixelekre esik szét! Böngéssz a pornográf oldalakon, a párzó alakokról készült fényképeket digitális technikával mázold homályosra, szellemképesre, aztán a rossz minőségű felvételt ugyancsak nagyítsd óriásira, és gyönyörködj az emberes lánybarlangok és férfivesszők festményszerűségében! Keríts ehhez filozófiát is, mondjad: lám, milyen érdekes, hogy ami távolról van, az közelről nincs, ami távolról képnek tetszik, az közelről csupa folt és pacni, vagyis a nagy semmi. De alkothatsz a számítógéppel vonalrendszereket is, aztán odaírhatod alá, ahogy Ruff tette: „Ez az új generációs virtuális fényképészet, melynek lényege, hogy a valóságot nem a kamera rögzíti, hanem számítógépen hozzák létre”. És ha meguntad a kecses firkák készítését, fotózz ki újságokból fényképeket, Pravdát olvasó Lenint, kutyával pajtáskodó Hitlert, rakétakilövést, bírósági tárgyalást, ilyesmiket, aztán fogd rájuk, hogy mostan majd a szövegtől elragadva, egy képkeretben új életet fognak élni. Esetleg fényképezd telibe a csillagos égboltot, és a felvételeket fejeld meg egy nagyon komoly mondattal, mint tette azt Thomas Ruff: „A csillagokban az az érdekes, hogy őket nézve a múlt különböző rétegeit látjuk: a fénynek is időre van szüksége, hogy megtegyen valamennyi utat. E galaxisok közt pedig vannak négymillió fényévre lévők, vagyis olyan időt látunk, ami négymillió évvel ezelőtt volt.” De játszhatsz éjjellátó készülékkel is, fotózhatsz vele szép, zöld Düsseldorfot, lesz nagy csodálkozás.
Thomas Ruffot manapság illik dicsérni, magasztalni, de mit tegyünk, ha eközben eszünkbe jutnak kevésbé dicsért és magasztalt hazai képkészítők, csak a példa kedvéért mondjuk Haris László, aki már a hetvenes években (igaz, nem a digitális világban) azzal kísérletezett, hogy festmények négyzetcentiméteres részletét nagyította hatalmasra, vagy mondjuk Kardos Sándor operatőr, aki talált fényképekből összeállított Hórus archívumával kapcsolatban ugyancsak tett már nagyon okos alapvetéseket az újraértelmezett fotográfiáról. És hosszan sorolhatnánk a világ fotóművészetének nagy kísérletezőit is, azokat, akik azért tudnak egyet s mást a digitális világról, a művészi fotóhasználatról, és velünk ellentétben egyáltalán nem lepődnek meg azon, hogy ami távolról van, az közelről néha nincs is.
