Az első napok hőse az iráni Jafar Panahi volt, aki titokban forgatott filmjével, a Taxival azonnal bejelentkezett az Arany Medvéért. Panahit a nemzetközileg sikeressé vált filmjei miatt 2010-ben Irán-ellenes propagandatevékenység vádjával bebörtönözték és mintegy húsz évre eltiltották a filmezéstől, ezért kénytelen volt stílust váltani – mivel hallgatni nem volt hajlandó. A 2011-ben forgatott Ez nem egy film című videonaplóját egy tortába elhelyezett flashdrive-on csempészték ki a cannes-i fesztiválra.

Natalie Portman a Knight of Cups bemutatója előtt. Akár ez is lehet a befutó film Hannibal Hanschke / Reuters

Panahi tudja, hogy az ő saját sorsa már nem maradhat ki a műveiből, ezért ezt a Taxi esetében is zseniálisan megoldotta. A kezdő képsorokban egy taxiból látjuk a várost. Majd beszállnak utasok, és lassan az is kiderül, hogy a taxisunk a várost nem is ismeri. Nem hát, mert eddig filmrendező volt: maga Panahi a taxis, aki most hivatalosan a személyfuvarozással üti el az idejét. Pénzt sem kér szinte senkitől, a kocsiban elhelyezett kamerákkal rögzíti az életet. Szerintünk az nem lehet véletlen, hogy a nap végén, amikor Panahi kiszáll a kocsiból, két motoros feltöri a taxit, és a kamera memóriakártyáit keresi. Kik ők? Szimpla tolvajok vagy az iráni kormány emberei? Jafar Panahi élete már művészet.

Sem Panahi, sem az amerikai Terrence Malick nem jött el a fesztiválra – igaz, utóbbi önkéntes száműzött, mindig is elzárkózott a nyilvánosságtól. Hosszú éveken keresztül hallgatott, de mostanában igencsak begyorsult: a cannes-i Arany Pálmát érő Az élet fája (2011) után igen hamar jött a hazai mozikat elkerülő szerelmesfilmje (To the Wonder), a Knight of Cups pedig most debütált a berlini versenyen.

A Christian Bale főszereplésével készült mű fél nap erejéig tényleg megidézte Cannes-t, emberemlékezet óta nem láttak a Potsdamer Platz környékén ennyi újságírót. A német szervezők nem is tudták tartani a rendet, a vetítés előtt egymást taposták le a tudósítók a bejáratnál, aki pedig végignézte a filmet, nem fért be a bemutatót követő sajtótájékoztatóra. Így fordulhatott elő, hogy információk hiányában a tájékoztatón néhányan a jelen nem lévő rendezőtől akartak kérdezni. Tulajdonképpen Malick távolmaradása így nem is annyira „sértő”. Sőt kifejezetten meg lehet érteni.

Malick mozija kemény, karcos filmalkotás. Két órán át keresi az élet értelmét egy hollywoodi forgatókönyvíró életén keresztül, aki szakmailag a csúcson van, a nők és a partik jönnek-mennek, de ő csak sodródik az univerzumban. Filozófiai tanulmányról van szó, mintha Malick Andrej Tarkovszkij művészetét, mozgóképköltészetét gondolná, formálná tovább és egyszerűsítené le. A mozgókép, mint lírai és intellektuális műalkotás, ritkán fordul elő manapság, ezért ha úgy tetszik, kifejezetten huszadik századi művészfilmet látunk. Megosztó műalkotásról van szó, egyesek remekműként beszélnek róla, mások elfuserált, lila ködös köldöknézésnek tartják.

A vetítés végén volt, aki azt kiáltotta, rettenetes, mások tapsoltak. A gyorskaják és a gyorsfilmek korában ez tulajdonképpen kötelező reakció. Ha pedig az idei zsűrielnök, Darren Aronofsky A forrás című művét a Knight of Cups mellé teszem, akkor egyértelmű, hogy idén nagyon könnyen Malick zsebében landolhat a fődíj.