„Gyilkosságot eddig pontosan 274-szer követtem el... Ezenkívül alakítottam már padot, tengert, reflektort, farkast és peronoszpórát” – mondta 1978-ban a Tükör című lapnak Bárdy György, és az ember, miközben ezeket az abszurd sorokat olvassa, hallja is a hangját: azt a blazírt baritont, amely alighanem a legtöbb magyarnak eltéveszthetetlenül ott cseng a fülében.

Budapest, 2012. május 2. Bárdy György színművész a Hogy volt!? című tv-műsor felvételén, az MTVA 1-es stúdiójában. MTVA Fotó: Zih Zsolt

Ötvenhét éves volt akkor, még a nagyobb kitüntetések előtt, de már túl Jumurdzsák filmszerepén az Egri csillagokban, és túl azon, hogy megalkotta magának Gugyerákot, a kabarébeli, csetlő-botló kisembert. Gugyerákot, az életét végigkísérő szerepfigurát, akitől nem is különbözhetett volna jobban.

Színésznek született szinte, tizenhárom évesen már fellépett a kispesti református templom kertjében a saját színjátszó csoportjával. Hivatalos felfedezését Várkonyi Zoltánnak köszönhette, aki életre szóló barátja is lett: akárcsak Jávor Pál vagy Uray Tivadar. Az ötvenes évek nyomorgó szürkeségében is teveszőr kabátban járt, szivarozott, egész életében szenvedéllyel teniszezett. Egy olyan világot testesített meg, amely Európának ezen a felén tulajdonképpen nem is létezett.

1964-től mindaddig, amíg vissza nem vonult a színpadtól, a Vígszínházban játszott. Megszámlálhatatlanul sok színpadi és filmszerep kísérte a pályáját, ő volt az örök csábító, az örök intrikus, az ellenállhatatlanul vonzó gonosz. Az úriember, aki, mint számtalanszor nyilatkozta, sosem ismerte a lámpalázat, és aki még életében egy díj névadója lett: a Bárdy György-díjat a legeredményesebb, 14 év alatti teniszezők kaphatják meg.

Vasárnap ünnepelte a 92. születésnapját. Nyugodjék békében.