Meghalt Széphelyi F. György
(1949–2014)
Generációja legragyogóbb koponyái közé tartozott. Az antik auktoroktól az újavantgárd akcióművészetig, a barokk emblematikától a századfordulós építészetig, a tudománytörténeti filológiától a bútorműves technikákig mindenben naprakész volt. Lenyűgöző filosz műveltség, hihetetlen memória, elképesztő művészettörténeti szakértelem – és pedáns szövegmunka, kifejezéskészség, pazar nyelvtudás: aki csak kicsit is ismerte (és nagyon sokan ismerték), tudta róla, hogy mi mindenre lett volna hivatott.
Keveset írt, de az rögtön alapvetésnek bizonyult: miközben a legnehezebb szerzőkkel bíbelődve hatalmas szakfordítói életművet teremtett – a személyes sikert nem ambicionálta.
Érvényes volt, de érvényesülni nem akart. Akadémikusok között lett volna a helye, de csak hatvanévesen préselte ki magából a doktori címet – védésén a csilláron is lógtak, amikor tapsvihar fogadta opponenseinek adott briliáns válaszelőadását.
Kollégaként is, tanárként is szelíd volt, megértő és szolidáris, szabad és autonóm. Ezt hozta a polgári családból, amely a Ferenciek terén lévő lakásban támaszpontként szolgált a 60-as évek avantgárd fiataljai számára. Széphelyi Frankl György itt, a zseni testvérbáty, Hajas Tibor árnyékában nőtt fel. Élete végéig hű maradt az egyszerre inspiratív és bénító eredethez: a lakáshoz is, a szellemhez is. A magyar kultúra, s benne a művészettörténész társadalom mától mérhetetlenül szegényebb, mint tegnap volt.