Remény nyílt, hogy a még kimaradók – legfontosabbként Horvátország és Szerbia – is belátható időn belül beléphetnek az unióba. Történelmünk során először több a közös érdekünk, mint az érdekellentétünk – hangsúlyozta többször is Glatz Ferenc történész, a folyamat kezdeményezője.

Glatz abból indult ki, hogy a határok légiesülése rengeteg együttműködési lehetőséget nyújt a kárpát-medencei kisállamoknak a különböző szakpolitikákban és az unión belüli közös érdekérvényesítésben. Együtt többre megyünk. Közösen más léptékben lehet például területfejlesztési, közlekedési, befektetésösztönző elképzeléseket megvalósítani. Ezek sikeréhez azonban kölcsönös bizalom szükséges.

A bizalom megteremtéséhez pedig föl kellene oldani a történelmi feszültségeket, amelynek legjobb módja azok közös kibeszélése, a felelősség elismerése. Konferenciák során dolgozták föl a XX. századi közös történelem traumáit. Részt vettek ezeken kisebbségpolitikusok és szinte minden érintett ország történészei. (A széles közvéleményhez azonban kevés jutott el mindebből.) 2009-re Szerbiában is megerősödtek a demokratikus folyamatok, megindult a közeledés az Európai Unióhoz, amit Magyarország mind a baloldali, mint a jobboldali kormányok idején támogatott.

A megbékéléshez szükséges első látványos politikai lépéseket államelnökként még Borisz Tadics és Sólyom László tette meg. A két államfő magyar–szerb vegyes történészbizottságot hozott létre. Ennek a munkájában a legfontosabb és legérzékenyebb téma a második világháború kölcsönös bántalmazásainak feltárása lett. A magyarok által elkövetett újvidéki vérengzés tényei és adatai már a háború alatt nyilvánosságra kerültek, a bűnösök egy részét még akkor bíróság elé állították és elítélték.

Sokkal kevesebbet lehetett azonban tudni az 1944–45 telén elkövetett partizán megtorlásokról, amelyek során magyar vélekedések szerint mintegy 40 ezer magyart öltek meg. Végül az eddigi kutatások ennél jóval kevesebb esetet bizonyítottak, de a tények feltárásához hozzáférhetővé kellett tenni a szerbiai levéltárakban őrzött iratok lehető legnagyobb részét. A partizánok által elkövetett kivégzések áldozatait, hozzátartozóikat megfosztották vagyonuktól, táborokba zárták, kitiltották lakóhelyükről. A meggyilkoltak háborús bűnösnek minősültek.

Az Újvidék környéki Sajkás-vidék három faluja, Mozsor, Zsablya és Csúrog –ahol az újvidéki vérengzést megelőzően a magyar csendőrség, katonaság és nemzetőrség követett el razziának nevezett gyilkosságsorozatot –a kommunista partizánok bosszújának célpontja lett. Nagyon sok magyart kivégeztek, és a három településen élő összes magyart kollektív bűnössé nyilvánítva kiűzték a településekről, vagyonukat elkobozták. Jugoszláviában a milosevicsi időkben nem került sor olyan természetű kárpótlásra, mint más posztkommunista országokban.

A délszláv háborúk után pedig már súlyos gazdasági akadályai is voltak az állami kárenyhítésnek. Ám az Európai Unióba való belépés egyik előfeltétele volt e törvények meghozása és a folyamat beindítása. 2011. október 6-án lépett hatályba a vagyon-visszaszármaztatási és kárpótlási törvény, amely a törvénytelenül elítéltek esetében is lehetőséget nyújt a felmentésre és a kárpótlásra. 2013. június 24-én a szerb parlament elfogadta azt a nyilatkozatot, amely elítéli a második világháború végén a magyarok ellen elkövetett szerb vérengzéseket.

Ilyenek nemcsak a magyar razziák helyszínén, hanem nagyon sok vajdasági településen történtek. Június 26-án Csúrogon Áder János magyar és Tomiszlav Nikolics szerb államfő közös főhajtással emlékezett a szerb és a magyar áldozatokra az újonnan felállított emlékmű előtt. 2014. november 2-án eltörölték a kollektív bűnösségről szóló rendeletet. Alekszandar Vucsics szerb miniszterelnök Szabadkán, a Zentai úti temetőben, az ottani közel ezer szabadkai magyar áldozatra való emlékünnepen jelentette ezt be.

Visszaállították a Vergődő madár szobrát, amelyet nem sokkal az első avatása után loptak el – fémtolvajok vagy szerb nacionalisták. A kollektív bűnösség eltörlése a szerb nyelvű médiában alig kapott nyilvánosságot. Hogyan tovább? Folytatódhat-e a Kárpát-medencei megbékélés folyamata például a szintén a kollektív bűnösséget törvénybe foglaló Benes-dekrétumok felülvizsgálatával? És vajon igaza volt-e Glatz Ferencnek: a közösmúlt sebeinek gyógyítása elvezet-e a kölcsönös bizalomhoz, az pedig sikeres szakpolitikákhoz és regionális érdekérvényesítéshez?