Ám az igazi „hungarománia” akkor tombolt, amikor ez a felvétel készült: a nyolcvanas esztendők elején. Magam ugyan bezsongtam a hatvannyolcas Rémlátomástól vagy a hetvenes Belvárostól is („Lavórban vették róluk a méretet, / így a nadrág túl rövidre méretett, / hajuk középen / választva szépen, / jól fésült a Belváros”), ám a legnagyobb hanyatt esés 1980-ban, a Budai Ifjúsági Parkban következett. Az új összetételű Hungaria – Fenyő mellett Dolly, Fekete Gyula, Kékes Zoltán, Novai Gábor, Szikora Róbert – olyasmivel állt elő, ami addig Magyarországon nem volt látható: megjelenítette az ötvenes évek rock and roll-világát. Az eredeti r&r-korszakban nálunk szalonképes külsejű táncdalénekesek búgták a sanzonbizottság engedélyével futó melodikus szerzeményeket, a kultúrpolitika a szocializmussal összeegyeztethetetlennek tartotta a „rángatózós” őrületet. Ám dekádokkal később egyszer csak a színpadra került a flipperes játékgép, a Cadillac, a fellépők kockás zakót, pálmafás inget, pörgős szoknyát viseltek, a zene Jerry Lee Lewis meg Little Richard muzsikáját idézte, a szövegek pedig tele voltak nyelvi leleménnyel, és arról szóltak, amit a kulisszák mutattak. Legalább nyolc ezer néző (amennyi befért) ámult és vált azonnal Hungaria-rajongóvá, sőt még a szakma – egymás sikereitől nem minden esetben mámoros – képviselői is lelkendeztek a frenetikus este után.

Ahogyan mondani szokás: „minden el volt találva”, és a Hungaria rövidesen olyan népszerű lett, hogy az abban az időben kiadott Rock and roll party, majd a Hotel Menthol című album egyaránt több mint fél millió példányban kelt el. (Pedig a Menthol nyomását elsőre elrontották a dorogi lemezgyárban.) Ennél is nagyobb szám volt azonban, hogy hirtelen életformává vált jampinak lenni: rengeteg fiatal – értsd: a harmincas éveiket taposó Fenyőéknél is jóval ifjabb ember – hordott olyan ruhákat és frizurát, mint a zenekar tagjai, és nem akadt házibuli, amelyen ne az együttes magával ragadó, színes és szellemes nótáit nyomták volna. Még a korabeli külföldi sztárok is a háttérbe szorultak mifelénk, második fénykorukat élték a hazai tánciskolák. A „feeling” a hivatalosságokra is hatott: a Hungaria engedélyt kapott arra, hogy 1982. december 31-én utcabált rendezzen a Blaha Lujza téren. Tízezrek csörögtek a zimankóban, de nem a hidegrázás fogta el a szilveszterezőket...

Ám a zenekar nem csupán bódult tömeg előtt játszott csúcsformában. Nyolcvan őszén, Szentendrén megtörtént, hogy a szabadtéri koncert előtt fél órával hatalmas eső zúdult a városra. A publikum elmenekült, legföljebb húszan-harmincan várták meg, míg elvonul a vihar. Ők sem nagyon reménykedtek benne, hogy a Hungaria színpadra lép, de Fenyőék – ha késéssel is – kijöttek, és épp olyan hangversenyt adtak, mintha a Népstadion zsúfolt szektorai előtt muzsikáltak volna. Ezt nevezik profizmusnak; munkaszeretetnek azért nem mondanám, mert az ideálok számára a nedvességben sem volt munka az, amit csináltak...

Nyolcvanegyben már limbó-hintón hajtottak végig az országon, pedig a tánc- és popdalfesztivált nem feltétlenül a Chubby Checker-stílust felelevenítő csapatnak rendezték. De annyira ellenállhatatlanok voltak, hogy megkapták a fődíjat, s a csillapíthatatlan láz nyomán Fenyő úgy – ha nem jobban – érezhette magát, mint tíz éves kölyökként a Madison Square Gardenben, Elvis Presley koncertjén. Ötven esztendővel később, 2007-ben meg is írta: „New York days, New York nights, mennyi ember, blacks and whites, s köztük én kilencszázötvenhét nyarán.” Talán még a nyolcvanas évek itthoni zenei boomjáról is születik egy dal, mert akkoriban – a Hungaria révén – itt volt Amerika (hangja).

Hamisítatlanul.

Magyarul.

820327-hungaria-koncert-redei-2-1