Még így is élmény
Kattintson a képre, galéria nyílik!
Generációk adták egymásnak a stafétabotot a Sziget első hivatalos napján – legalábbis, ami a zenei kínálatot illeti. A közönség soraiban már sokkal több a külföldi szó, mint a magyar, de ez nem is baj: amikor áthaladunk a az Óbudai szigetet a "szárazfölddel" összekötő, rozsdamarta hídon, egy másik világba lépünk be, ahol, röhej, de a legolcsóbb dolog a hetijegyhez szinte hozzánkvágott mobiltelefon. Ebben a másik világban kizárólag tenderen kiválasztott brandeket fogyaszthatunk – erről a belépéskor elkobzott, teli nutellásüvegekkel és műanyag palackba zárt, borgyanús nedűkkel megrakott inkalos bevásárlókocsi is árulkodik.
A nagyszínpados fellépők közül a The Hives-szal kezdtünk: muzsikájuk letisztult, előadásukban vidám garázsrock keveredik a vérprofi eladóművészettel, dalaik dallamosak, alternatív hangzásuk kellőképpen zajossá is teszi őket, amit a jófiú-öltözet ellenpontoz. Howlin Pelle Almquist, a csapat frontembere pedig pont a ízlésesség határán belül tartja a bohóckodást, és a csajoknak is kellően teszi magát. Mellkast villant, amikor kell. Szeret barátkozni a közönséggel is, de hát hasast mégsem ugrik a tömegbe, mint mondjuk Iggy Pop. Igaz, a veterán sztár még a jófiúság látszatát is kerüli, nem úgy, mint ezek a svédországi fiatal rockerek.
Érdekes stílusváltást jelentett a Nagyszínpadon ezek után a ska királyként bekonferált, csaknem 35 éve pályán lévő Madness. Magabiztosságban nem szenvedtek hiányt, de végül is, aki esetleg más bolygóról érkezett, annak érdemes volt bemutatkozniuk. Nem vitatom a Madness örömzenéjének örökzöld mivoltát, sőt imádom az Our House című dalukat, de sokkal inkább háttérzenének érzem az életművüket, mint főműsoridős attrakciónak.
Így hát átléptem az MR2 Színpadhoz, ahová a Quimby vonzott elképesztő tömeget. A közönség egyrész Nagyszínpadért kántált, Kiss Tibi szerint viszont nem volt baj a pódium méretével, mondván, köszönik, jól érzik magukat a közegben. Ami problémás volt, az a hangosítás, de a tömeget szemmel láthatóan nem nagyon izgatta a túlvezérelt basszus, a magas hangok teljes hiánya és torz énekhang – habár az egész produkció inkább csak hasonlított a Quimby zenéjére.
A legnagyobb audiovizuális sokk azonban az A38-wan2 színpadon ért: a punk-rock alapformációjának számító Bad Religion koncertjén egészségtelenül sok ember nyomult be a sátorszínpadhoz (most én kiáltom: "Nagyszínpad!"), másrészt az egész úgy visszhangzott, mintha a fejünkre húzott befőttesüvegen keresztül hallgattuk volna őket. Az, hogy itt voltak élőben, viszont élmény volt. Még így is.
