Például azzal, hogy a színészek a nézők között keresnek „bármelyikünk lehet” alapon új áldozatot. Meg emlékezteti őket, van pénzük színházba menni: kiváltságosok. Messze vannak attól a magyartól, akinek nincs esélye. Se jobb életre, se változásra, se igazságra. A darab róluk szól azzal, hogy emlékeztet Sándor Mária harcára. A fekete pólós ápolóra, legbátrabb honfitársaink egyikére. Meg sorstársaira. Akik számíthatnak „szószolidaritásra”, hogy aztán újra megtudják: őket mindig megalázzák, átvágják.

Ezt a reménytelenséget beszéli el az előadás közhelyekkel. Hiába csillog a főszerepben Sárosdi Lilla, mutatja meg páratlan tehetségét Rába Roland, olykor a ragyogó játék sem köt le. Mert közben olyan, mintha Schilling túltolt publicisztikát mondana fel. Úgy érzem, ezt már láttam: semmi eredeti. A kilókkal, kilátástalansággal küzdő nő álmodik arról, lehet más az élete, de rohan ­bele a falba. És? Kihasználják, a pénzét elveszik, jövőjét már ellopták. És? A vége a tökéletes reménytelenség ­diadala lesz. És?

Aztán a fináléban mégis izzik a színpad, ovációval mond köszönömöt a közönség. Akkor ezt még nem értem egészen: esztétikai magányomnak, Schilling közéleti bátorsága melletti kiállásnak, a színészek ünneplésének érzem.

Előadás után sokat gyalogoltam hazafelé, néztem a villamost, a 200 forintos pizzaszeletért sorban állást, a Nyugati téri aluljárót. Már el mertem hinni, hogy ilyen az élet. Hogy el kell beszélni a magyarok kiszolgáltatottságát. Amikor ezt megértettem, eljött A harag napja. Erről mesélt Schilling, a hazafelé útról. Arról, hogy még a haragunk is magányos.

Ezért kell még sokáig bírnunk.

A harag napja
Krétakör a Trafóban