Maya dupla feneke
Nem állítom, hogy a zenei élmény hajszolása vitt Egerbe Mayát nézni, szeretjük Fényes Szabolcsot, de a Galambom-bo-bomnál írtak jelentősebb műveket is a XX. század első felében. Csakhogy éppen erről szól az előadás. A díszlet és a jelmez nagy hányada a Gyagilev vezette Orosz Balett fénykorát és produkcióit idézi. Van is a darab elején jó tíz perc, amikor nehéz elképzelni, hogy ebből operett-előadás lesz.
Ennek is van éppen hagyománya a magyar vidéki színházakban: operettet kötelező játszani a közönség miatt, de a színházi lények megvetik a műfajt, nincs is énekelni tudó szereplő, adnak hát valami intelligens kötelezőt a botfülű okosoknak és a dallamokra végtelenül kiéhezett kispolgároknak, mindenki befoghatja. Erre vette az irányt Zsótér Sándor is, vagy legalábbis ezt lehetett hinni: elegáns díszlet, amely a második képtől kezdve varázslatosan széppé válik, egy főhős, néhány férfi szereplő, mérsékelt hanggal, Schruff Milánból nemcsak a hang, de a muzikalitás is hiányzik, a szöveget is szenvedve mondja, nyilván, mert arra gondol, hamarosan énekelnie kell. És a nizzai éjszakában társalgó barátokat körbeveszi egy klasszikus balettpár, harisnyás férfi, tütüs nő.
A némileg rejtői történetben Charlie pisztolyt ránt, látszólag lelövi Dixit, majd az idegenlégióba áll. A szereplőgazdagságban ezalatt a balett-táncos kiugrik az ablakon, mint annak idején a zergelábú Nizsinszkij tette, lehet, hogy szellemünk szórakozni fog, de léha operettező énünkre vár majd néhány megpróbáltatás.
Nem vár. Öt perc múlva ez az egész egységbe áll össze, ami már azért is teljesítmény, mert maga a darab sem a feszes szerkezet és a zenei logika mintapéldánya, nem kell hozzá különösebb éleslátás, hogy észrevegyük, a Jön a lux-, jön a luxusvonat nem kifejezetten a sivatagi oázisba való sláger, kell egy kis kanyart tenni a szöveggel, hogy erre a dalra is sor kerülhessen. Sor kerül, Mészáros Máté debella asszonyságnak öltözve, magas sarkú cipőben billegve elénekli a dalt, és nem törik meg semmi. Amit régen a stílus léhasága, a zeneszerző azonossága fogott össze, azt most, a stílus halódásával, az új, némileg brutális, kabarettista hangszereléssel lehet, hogy reménytelen lenne egyben tartani. De ha, mint egy feszes háló rávetül erre a balett-történet, díszlet, jelmez, Matisse és Picasso, Petruska, Faun, a Hattyúk tava, és a Ladányi Andrea-koreográfiákat meglepően jól táncoló kar, összeáll minden. Kultúrkörnyezet teremtődik a darab köré, egységes világra nézünk vissza innét, ahol vagyunk, az egri színház földszintjéről, és nincs más dolgunk, mint ritmusra rázni a lábunkat, de jó kis számok ezek.
Kellenek hozzá a színészek, de ott vannak. A címszerepben Járó Zsuzsa, mozog, énekel, megvan az illúzió, érdekes a hangszíne a korlátaival együtt is. Vagy Ötvös András, aki amolyan színházi kis vadállatnak látszik, kigyúrt, provokatív, hányaveti, most meg a táncoskomikus szerepben olyan szorgalommal és odaadással járja a rumbát, mint aki nemcsak hiszi, de tudja is, hogy van ennek értelme.
Van is. Hatórás előadást láttam, a ruhatárban gyerekek közé keveredtem, nem bírtam ki, megkérdeztem, hogy tetszett-e nekik. Nagyon. Ki tetszett? Mindenki. És a Hasitasit (mert az itt nőnek öltözött Mészáros Máté a sztárja a közismert reklámnak) is felismertétek? Persze.
Akkor hát: van értelme.
