Markó és a mexikói kapcsolat
Id. Markó Károly (1791-1860) nemcsak a 19. századi, hanem az egész magyar művészettörténetnek is az egyik legismertebb alakja. Neve már az 1830-as években is a biztos művészi minőség, a kifinomult ízlés és a nemzetközi mércével mérve is magas színvonal megfelelője volt. A Magyar Nemzeti Múzeum már az 1850-es években is számos Markó-művet mutatott be a közönségnek, de életművének igazán nagyszabású bemutatására még soha nem került sor.
A Rómában, Pisában, Firenzében élő művész tevékenységéről a magyar közvélemény sok mindent tudhatott. Képei rendszeresen megjelentek a pesti Műegylet kiállításain, alkotásait az 1840-50-es évek legbefolyásosabb személyiségei, gyűjtői vásárolták, s a Magyar Nemzeti Múzeum képcsarnokában is központi helyet foglaltak el Markó művei. Az 1850-es évekre nemzetközi hírnevet szerző művésztől nemcsak a magyar, hanem jelentős itáliai, osztrák, sőt mexikói gyűjtők és intézmények is rendeltek műveket. Markó mintegy negyedszázados távollét után 1853-ban látogatott haza Pestre. Néhány napos itt tartózkodása már a világhírűvé lett magyar művész ünnepléséről szólt, s kezdetét jelentette annak a Markó-kultusznak, ami majd a művész halála után, a Magyar Nemzeti Múzeum Markó-csarnokának megnyitásával ért tetőpontjára.
Először 1899-ben a Nemzeti Szalon falai között találkozhatott a közönség Markó és fiainak 52 festményével és mintegy száz kisebb rajzával. 1951-ben a Fővárosi Képtár mutatott be egy kisebb emlékkiállítást Markó és követőinek a munkáiból, majd 1991-ben a Magyar Nemzeti Galéria rendezett átfogó kiállítást Markó Károly grafikáiból.
A Magyar Nemzeti Galéria és az esztergomi Keresztény Múzeum most egy kettős kiállítás keretében mutatja be idősebb Markó Károly és követőinek művészetét. A Magyar Nemzeti Galéria május 6-tól látható az első igazán komoly, a művész életművét sokoldalúan megvilágító kiállítás. A tárlatra a Markó-életmű 26 kiemelkedő darabja érkezik külföldi múzeumokból. A Barcelonából, Bécsből, Mexikóból, Koppenhágából, Prágából és Pozsonyból kölcsönzött Markó-művek nemcsak most először lesznek láthatóak Magyarországon, hanem nagy részük még az őrzési helyükön kívül sem volt soha kiállítva. Így például most először kerül bemutatásra Magyarországon Markó barátjának, a nagy dán szobrásznak, Bertel Thorvaldsennek a Markó-kollekciója, vagy a Markó által Mexikóba küldött nagy kompozíciók. Az elmúlt évek kutatásai számos új tényt és összefüggést tártak fel Markó Károllyal kapcsolatban, s most először foglalkozunk alaposabban Markó gyermekeinek és követőinek a művészetével is.
Az életműről
Markó Károly festészete Itália előtt
A 19. század elején a Felvidéken – Magyarország egyéb területeivel ellentétben – viszonylag egységes stílusjegyeket mutató tájfestő iskola működött, amelyre egyrészt a főleg topografikus megközelítés, másrészt a gouache technika alkalmazása, valamint az ezzel együtt járó aprólékos, részletező, kissé merev ábrázolásmód volt jellemző. Rombauer János, Müller János Jakab, valamint Czauczik József, akik id. Markó Károly első példaképeinek is tekinthetők, a régió legkiemelkedőbb tájfestőiként működtek. Lehetséges, hogy Markó Czaucziknál is tanult, első előképei pedig kétségtelenül Müller János Jakab festményei lehettek, amelyeket kezdetben másolt, később inspirációként használt fel. Az 1820-as évek folyamán azonban fokozatosan felülemelkedett mesterei stílusán, s egyrészt a bécsi Akadémián tanultak, másrészt a császárváros művészetének tapasztalatai gyökeresen megváltoztatták festészetét.
Markó Károly már a kismartoni évek alatt is utolsó bécsi mecénása, Johann Jakob von Geymüller báró (1760–1834) támogatásával alkotott, majd az 1830-as évek elején Gömör megyében Vandrák Károllyal tett utazásain már elsősorban neki dolgozott. A svájci származású, Bécsben élő család több tagja is bankárként tevékenykedett a császárvárosban, s fontos közéleti szerepet játszottak. Ezekben az években a művész számos képet készített Johann Jakob von Geymüller számára, elsősorban mitológiai tárgyú alkotásokat, amelyeket utóbb egy általa összeállított töredékes listában dokumentált. A báróról és feleségéről készült arcképek először láthatók kiállításon, s ízelítőt adnak Markó feledésbe merült portréfestészetéről.
A Biblai hatása
Id. Markó Károly festményei között kiemelkedő helyet foglalnak el bibliai témájú tájképei. Markó még pályájának kezdetén, az 1820-as évek közepén festette meg az első ó- és újszövetségi jeleneteket ábrázoló képeit, egy időben a legkorábbi mitológiai műveivel. A legtöbb ekkor készült festménye már tematikájában és kompozíciós megoldásaiban is megelőlegezi az érettebb Markó-stílust, elegendő a Menekülés Egyiptomba, a Krisztus és a szamáriai asszony című képsorozatokra gondolni. Pár évtizeddel később más bibliai témák következtek, melyek szintén végigkísérték Markó egész életművét, és amelyek a művész hírnevét tovább erősítették. Így az 1840-es évektől kezdve találkozhatunk a Tanítványok elhívása, illetve a Jézus az emmauszi úton című kompozíciókkal, majd az 1850-es évektől egy-egy korábbi téma újjászületésének lehetünk tanúi. Így Jézus megkeresztelését Markó már az 1840-es évek elején jó néhányszor megfestette, majd több mint tíz évvel később a mexikói megrendelés során újrafogalmazta. Markó gyakran ábrázolta Jézus csodáit is, így például a vihar lecsendesítését, illetve az ördögtől megszállottak meggyógyítását.
A képsorozatok vagy az egész életművön átívelő témák mellett vannak olyanok is, amelyek nem folytatódtak: ilyen például a megfeszített Krisztus képe, az etióp megkeresztelése vagy Szent Pál hajótörése. A legtöbb bibliai téma követőkre talált a Markó-tanítványok körében is: Markó Ferenctől ismerjük a Krisztus megkeresztelkedése című képet, Markó András pedig befejezte apjának a Jézus Pétert az Anyaszentegyház fejévé teszi című művét.
Mitológiai témák
Id. Markó Károly műveinek egyik legfontosabb csoportját a mitológiai történeteket feldolgozó képek alkotják. Már a festő lőcsei középiskolájában is a tananyag szerves részét képezték az ókori szerzők munkái, s külön tantárgyként foglalkoztak a klasszikus görög–római mitológiával. A művész mitológiai érdeklődése valószínűleg ebből táplálkozott, s több helyen is olvasható, hogy a legszívesebben ókori szerzőket olvasott, elsősorban Homérosz munkáit. A mitológiai jelenetek műalkotásokban való megörökítésének fellendülése a 18. század második felétől figyelhető meg, s egész Európára jellemző volt. Az egyes országok festészete állandó kölcsönhatásban állt egymással, s más közös vonások mellett elsősorban az Itália iránti érdeklődés és rajongás kötötte őket össze. Itália és azon belül Róma azonban nemcsak a klasszicista művészek vágyott helyszíne volt, de a romantikusoké is. Róma egyfajta gyűjtőmedenceként fogta össze az antik művészetért, a reneszánsz emlékeiért, a mediterrán hangulatért és életérzésért rajongókat. A klasszicizmusban a mitológia az antik művészet és világ történeteit ábrázolta, a romantikában viszont elvontabb kiindulásként a történelem előtti idők megidézését jelentette.
Markó számos közismert jelenetet dolgozott fel, olyanokat, amelyek szerepeltek az akkoriban népszerű mitológiai gyűjteményekben, s amelyek akár mintát is nyújtottak bizonyos jelenetek ábrázolásához. Előfordult, hogy egy-egy témát évtizedeken keresztül érlelt és többször is feldolgozott, mások csupán egyszer-egyszer fordulnak elő az életműben, ám ekkor teljesen kiforrott kompozícióban öltenek testet.
A Markó Károly által megjelenített mitológia nem nevezhető egységes rendszernek, sokkal inkább olyan világkép, amelyet a művész a kor bámulatosan sokféle hatásából leszűrve alakított ki. Saját, önálló filozófiája tükröződik benne, istenek és emberek közös, sértetlen makrokozmoszának romantikus indíttatású átélése, amelyben szorosan egybeforr vallás, mitológia és természet.
Itáliai hétköznapok
Id. Markó Károly festészetének egyik legmarkánsabb csoportját itáliai tájképei alkotják. Markó már Bécsben festett olyan ideális tájképeket, amelyek Itália mediterrán világát idézik. 1834-es Rómába költözése után pedig festészetének meghatározó motívuma és tematikája lesz minden, ami akár topográfiai értelemben, akár csupán hangulati jelleggel Itáliát idézi föl. Mitológiai és bibliai kompozícióinak hátterében is a jellegzetes campagnai vagy toszkán vidék motívumai tűnnek föl, s ezeket a helyszíneket önálló tájkompozíciókon is megörökítette. Markó olasz tájképeinek állandó staffázsfigurái az arató, szüretelő, kút mellett beszélgető, nyájaikat legeltető népviseletbe öltözött parasztok. Ez a bukolikus világ már az antikvitás óta az idill, a természettel boldog harmóniában élő ember irodalmi és képzőművészeti reprezentációjának szerves részét képezte. Markó itáliai tájképeit – különösen az olyan nagyméretű kompozíciókat, mint a Tivoli környéki szüretelő jelenetet ábrázoló képet – a legtöbbször megrendelésre festette.
Markó gyermekeinél, elsősorban Andrásnál és az ifjabb Károlynál, ha meg is marad az itáliai tematika, jelentésében feloldódik a klasszikus eszményítő látásmódtól. András szinte egy realista festő szemével dolgozta föl a Carrara környéki pásztorok és szénégetők világát, az ifjabb Károly pedig a topográfiailag pontosan azonosítható, s elsősorban az akkoriban intézményesülő turizmus szempontjából frekventált helyszíneket örökítette meg képein.
Az Olasz tájék naplementekor (Halászok) című 1851-es festményt egy gigapixeles felbontásban már most tanulmányozhatják az érdeklődők a Magyar Nemzeti Galéria honlapján. Május közepétől pedig jön a következő művészeti-technológiai kaland: A Markó-kiállítás egy részét a látogatók majd virtuálisan is megtekinthetik a Google Art Projecthez hasonlóan.
A magyar táj
Id. Markó Károly festészetében a pályakezdő évek topográfiai pontosságú képeit leszámítva csupán 1853-ban jelenik meg a magyar táj. Bizonyos, hogy ennek oka Markó 1853-as magyarországi látogatásában keresendő. Az ekkor festett két, tipikusan magyar alföldi tájat ábrázoló képe a magyar romantika által teremtett „alföld-imázs” emblematikus darabjának tekinthető, még akkor is, ha ezek a képei csak a 20. században kerültek haza Magyarországra, s váltak ismertté a magyar közönség előtt is. Markó Károly fia, Markó András az 1850-es évek elején járt Magyarországon, s ennek a rövid ittlétnek az eredménye az az aratókat ábrázoló magyar tájképe, amelyen még nagyon finoman érzékelhető az apjától tanult eszményítő látásmód. A legkisebb Markó-fiú, Ferenc 1853–1854 körül végleg elhagyta Itáliát, s Magyarországon telepedett le. Eleinte még ő is apja eszményítő stílusában, jellegzetes népi staffázsalakokkal festette meg a magyar tájat, de néhány év alatt rátalált a saját hangjára. Nagyméretű kompozícióin az életképi elemek ugyanolyan hangsúlyosak, mint a táj megjelenítése. Markó Ferenc eredetiségének jele, hogy el tudta kerülni a magyar táj ábrázolásának sematikus toposzait, a romantikus érzelmességet, s emberábrázolásában valami kedélyes humor is megjelenik. Mindezek mellett a cigánytémájú életképfestészetnek is egyik jeles képviselője a magyar festészetben.
A grafikai hagyaték
Az esztergomi Keresztény Múzeum id. Markó Károly kétszázhuszonhét grafikai lapját őrzi. Ám ez az adat nem tükrözi a rajzok tényleges számát, hiszen egy lapon több tanulmány és vázlat is látható. Az összességében majdnem háromszáz rajz nagyobbik része egy-egy mitológiai, bibliai témájú festményhez készült drapéria- vagy alaktanulmány, illetve vázlat. A rajzok sokszor kompozíciós vagy színvázlatként szolgáltak: erre enged következtetni a vonalháló, a festékfoltok, illetve a színekre utaló feliratok jelenléte. A vázlatok, tanulmányok mellett külön csoportot alkotnak azok a tusrajzok, amelyek itáliai tájakat ábrázolnak. Az első ilyen tusrajzokat még az 1840-es évek közepén készítette Markó.
A rajzokat Simor János esztergomi prímás vásárolta meg Markó fiától, ifjabb Markó Károlytól. Markó fia egy 1877. szeptemberi levélben kínálta fel megvételre apja rajzait, eredetileg még az Országos Magyar Képzőművészeti Társulatnak, a társulat érdeklődését azonban nem keltették fel a rajzok, Simor Jánosét viszont igen, aki 1878. március 30-án 1000 forintot fizetett értük.
A Magyar Nemzeti Galéria Grafikai Osztályán őrzött rajzoknak nincs az esztergomiakhoz hasonló, egységes „gyűjteménytörténeti” hátterük: vásároltak grafikákat például a művészetkritikus Szana Tamástól, a Markó-unoka Giulia Markó Contitól, illetve ajándékba is kaptak műveket Kubinyi Ágoston múzeumigazgatótól.
Az esztergomi Keresztény Múzeum tárlata és a Magyar Nemzeti Galéria kiállítása szerves egységet képez. A Múzeumban azokat a vázlatokat és tanulmányokat állítottuk ki, amelyeket idősebb Markó Károly a Galériában bemutatott festményekhez készített, és az esztergomi grafikák mellett láthatók a budapesti tárlat képeinek reprodukciói is azért, hogy a műveket könnyebben össze lehessen hasonlítani.
Arcképek a festőről
Id. Markó Károlyról nagyon kevés portré maradt ránk. Ifjúkori képmását nem ismerjük, a legkorábbi Markó-portré a művész tanítványának, Molnár Józsefnek egy 1845-ben festett képe lehetett. Mivel ennek holléte ismeretlen, különösen becsesnek tarthatjuk azokat az 1847-ben készült portrékat, amelyek jelenleg a legkorábbról fennmaradt képmások a mesterről. A bécsi Karl Rahl Firenzében festette le Markót, Ligeti Antal pedig a szintén bécsi Franz Schrotzberg Markó-portréját másolta le. Markó 1853-as bécsi és pesti útja alkalmával örvendetesen megszaporodtak a róla készült portrék. A bécsi szobrász, Hans Gasser 1853-ban a Markóról mintázott gipszportréját 1855-ben márványból is kifaragta. Markó pesti látogatása során pedig Barabás Miklós készített egy rajzot és egy litográfiát a művészről.
A Markóhoz nagyon hasonlító, jellegzetes, szögletes fejformájú, szakállas arcú, kopaszodó figura ugyanakkor Markó több bibliai kompozícióján is megjelenik, így nem kizárt, hogy a művész saját magát festette meg Szent Péter apostol, illetve más szentek szerepében.
Markó művészgyermekei közül csupán Katalin képe nem ismert. Ferencről egy fotó, Andrásról Than Mór képe, az ifjabb Károlyról pedig Kovács Mihály remek portréja maradt ránk.
