Vannak régi reflexeink, például azt gondoljuk, hogy március 15 az mindig az ifjúság ünnepe. Az ifjak is ifjak voltak 1848-ban, és amikor mi voltunk ifjak, akkor az ünnep még nem volt munkaszüneti nap, csak tanításmentes. Kitűztük a kokárdát, tébláboltunk a korai napon, és néztük, ki az, akinek Forradalmi Ifjúsági Napok jelvény volt kitűzve: ők voltak a titkosrendőrök.

Nem az az idő hiányzik, amikor még tudtuk, hogy ki barát és ki ellenség, hanem maguk a fiatalok. Mert öröm nézni a tévés bejátszásban Tolcsvay Lászlót, amikor a saját Nemzeti dal-megzenésítéséről beszél. Soha nem szerettem ezt a a számot, mert úgy éreztem, túl egyszerű Petőfihez képest, a strofikus szerkezetnek megvannak a korlátai, amelyeket dinamikával nem lehet a kellő mértékben tágítani. Egyszerűbben mondva: a „Talpra magyar!"-nál nem akarok talpra ugrani, a „Hol sírjaink domborulnak"-nál nem akarok leborulni.

Most viszont Tolcsvay László a tévében mondott valami okosat és szerényet, körülbelül azt: örül annak, hogy erősítőként szolgálhatta Petőfi Sándort.

Tökéletesen igaza van, még ha Petőfi legismertebb verséről is van szó az Anyám tyúkja mellett, amit egyébként szintén el lehetne Tolcsvay zenéjére énekelni, csak röhejesebb. A Nemzeti dal elbírta ezt a zenés megtámogatást, erősítőket, mikrofont, gitárt. Többekhez jutott el a vers, és nyilván azokhoz, akiknek ez a zene fontos volt, kapaszkodni tudtak belé, viszonyulni hozzá, meghatározni valamilyen módon önmagukat általa.

Csakhogy 1973-ban volt új a dal, az 1981-es Koncerten, és az abból készült film után lett közkincs, most meg 2014-van, a galambősz szerző áll a Nemzeti Múzeum lépcsőjén. Utána pedig többségében az István, a király-generáció művészei éneklik, hogy „A költő, ha visszatér", és láthatólag senkit sem zavar, hogy a félmondatnak nincs értelmes folytatása, nem derül ki, hogy mi van, ha a költő visszatér. Bár az is igaz, hogy elméleti a kérdés, a költő, mint tudjuk, nem tért vissza.

Talán csak azért olyan különös az érzés, mert összeadódik egy másik tévétörténeti pillanattal. Amíg az ünneplők átértek a Kossuth térről a Múzeum elé, a tévé interjúkkal és egyéb bejátszásokkal húzta az időt, többek között leadták Szikora Róbert viszonylag új szerzeményét, a Lobogó dalt. A feldolgozás nem éppen a szakmai profizmus és kidolgozottság mintapéldánya volt, a stúdióban hangszerek nélkül állt föl az öregfiúk-válogatott, bejátszott hanganyagra tátogtak, illetve a tisztán instrumentális részek alatt lötyögtek-rázkódtak, így aztán eleve hüledezve meredt az ember a képernyőre. A helyzetet fokozta a hajfesték és a hajszálak fordított arányossága, megannyi tar beatnik, varázsosan vöröses rőzsemaradványokkal a fején, Rózsitól Charlie-ig, a szerzőtől Balázs Fecóig.

Életet az éveknek, meg minden, de mégis: virág vagy te, hazám ifjúsága? És ha virág vagy, kint maradtál a szép délelőttben a réten, legyen ez a városi ünnep az öregeké? Aztán majd jön a panaszáradat, ha jön a fűnyírógépes meg a kaszás, hogy nem ezt érdemeltük.

A Lobogó dal Duna tévés változata >>>