– Milyen a diplomáciai érzéked?

– Nagyon jó, gyorsan vág az agyam diplomáciai szempontból. Néha feszült vagyok emiatt,­ de kifelé jól megy. Az egész a tapintatra épül, és abból fakad, hogy nem szeretem, ha velem tapintatlanok, és ezért én is figyelek arra, hogy mit adok elő. Azért persze az igazi feszültséghelyzetekbe kódolva van egy robbanási faktor.

– És akkor mi történik, elindul a láva?

– Irgalmatlanul csúnya arcokat szoktam vágni, ha valami bosszant, gondterhelt vagyok. És akkor nem leszek tekintettel semmire, senkire. De ez nem hirtelen harag, annak már előzménye kell, hogy legyen.

– Üvöltesz?

– Nem, inkább alázok. Erre egyáltalán nem vagyok büszke, simán tudok ugyanakkor bocsánatot kérni. Szoktam is.

– LED-es padlóvilágítás, lámpás make-up tükör, a vécéből ülve irányítható CD-s rádió, plazma tv virágokkal – ilyen vécét rendelt kedvenced, Prince a Szigetre. Neked volt már extra kérésed fellépésnél?

– Nem, olyan volt, ami Magyarországon extrának számít, szerintem inkább alapkérés, de ezt nem részletezem. Amúgy tényleg semmi extra.

– Mi a luxusod?

– Nem engedek meg túl sok luxust magamnak. Csomóféle vér keveredik bennem, pici sváb is, megtanultam, hogy kiszámítunk mindent, szinte vonalasan. Ebben az anyagi vonalasság szintén benne van. Nem vagyok spórolós, megadom magamnak, amire szükségem van, de nem szóróm a pénzt két kézzel. Ha nem pénzbeli fényűzésről beszélünk: az a luxus, ha napokig nem csinálok semmit. Azt nagyon szeretem. Prince vécéjéről még valami. A nagy színpadon még sosem léptem fel, a backstage-ben sem jártam soha, de amikor először kijöttünk próbálni a Gesztivál előtt, az első dolgom az volt, hogy megnézzem, hol fog Prince öltözni. Egyáltalán nem érdekelt, mi van a színpadon, hol a mi öltözőnk, elindultam körbe. Csak a vécét találtam meg, és láttam a tv-t, a virágcsokrot. Ez dukál egy sztárnak!

– Mit imádsz Prince-ben?

– A mérhetetlen tehetségét.

– Mit tud? Szépnek nem annyira szép, énekelni nem énekel különösen izgalmasan.

– De, jól énekel, neki lent is, fent is szól a hangja, nagyon invenciózus. Ugyanolyan, mint Michael Jackson, aki egy másik idolom, egyébként nem volt különösen jó hangszíne, de senki nem énekelt úgy, ahogy ő. Tehát nem a hangi minőségről van szó, és Prince-nél sem. Akár csak néhány ütemet hallasz bármelyik korszakából, felismerhető: ez ő. Prince sosem megy ki a divatból. Ha végigköveted, hogy az élőkoncertjein mit csinál, ugyanaz a zseniális művész, aki 20 éve volt. Én csak egyszer szeretnék egyetlen slágert írni az életben.

– Van olyan zene, amit be kéne tiltani?

– Sokáig azt gondoltam, hogy az elektro-tuc-tuc, ami minden dallamot nélkülöz. Aztán ahol most voltam futni, csak egy bizonyos rádió jött be, és ott csak ilyen zenét játszanak. Be kellett látnom: istenien lehetett futni rá. Mondjuk erre a hangzásra szórakozni már más tudatállapotot igényel. Ahhoz kellenek a szerek, amelyeket azért nem szedek, mert sosem akarom elveszíteni az önkontrollomat. Egyébként kell, hogy demokrácia legyen a zenében: mindenki hallgasson, amit akar.

– Befogadó vagy az ezo­tériával? Volt ezzel foglalkozó műsorod a RádióCafén, de hittél is benne?

– Az elméletnek mindenképpen kell valami racionális alapjának lennie. Most az iskolában el kellett végeznem egy kineziológiai tanfolyamot.

– Egy fuvolatanárnak kineziológusnak is kell lennie?

– A továbbképzés címe az volt: Stresszoldás a tanításban. Kiderült, nem erről van szó. Nem bánom, hogy megcsináltam, bár nem tartom jó módszernek. Mégis egy-két gyakorlatot elkezdtem csinálni. Ösztönösen megyek az ezotéria felé: amiről azt érzem, ki kell próbálnom, hagyom, hogy hasson. Ám találnom kell benne „egy földhöz ragadt pontot”. Földjegy vagyok, ez nekem kell, az önkontrollmániám is ezért van. Már-már négy lábbal állok a földön.