Morley beszámol róla, hogy a '70-es és a 80-as években fordítva látta a dolgot, a fontoskodó, dagályos komolyzenét hatalmas, kihalófélben lévő szörnyetegként látta, dinoszauruszként, vagy fogatlan sárkányként, amely nem tudja elfogadni, hogy lejárt az ideje a Földön.

Mára azonban sokkal több klasszikus zenét hallgat, mint popot vagy rockot, és mint hangsúlyozza, nem valamiféle öregkori, nosztalgikus "megtérés" magyarázza ezt, hanem éppen ellenkezőleg: jóval több provokativitást és gondolati merészséget talál benne. "A pop és a rock maga lett a status quo"".

Az új popsztárok, előadók és énekesek utazó ügynökök, működésük végső célja, hogy tableteket, telefonokat és egyéb fogyasztási cikkeket adjanak el és a puszta illúziót őrizzék a rock felforgató erejéről, félve a jövőt. De hiába: a pop és a rock a huszadik század teremténye, egy olyan, rendezettebb világé, amelyet végleg magunk mögött hagytunk.

Ha már vissza kell mennünk a '70-es, 80-as évekbe, hogy igazi, elsöprő könnyűzenei tehetségeket találjunk, Morley szerint érdemes még tovább visszahatolni a múltba, hogy megismerjük a klasszikus komolyzene világalakító erejét, lendületét, bátorságát és váratlan sokszínűségét.

Cikke végén rövid elemzések kíséretében többek közt Mozartot, Debussyt, Sosztakovicsot és Webernt ajánlja afféle bevezetésként a komolyzene kihívásaiba.