Fehér alapon kék T-betű – a fél osztálynak ilyenje volt, legfeljebb a T színe tért el az enyémtől. Illetve, az én Tisza cipőmnek volt még egy különlegessége: valami gyártási hiba folytán fél méterrel hosszabb volt a pertlije a normálisnál. Művészi csokrokat köthettem belőle, egészen addig, míg egyszer bekapta a végét a mozgólépcső, de annyira, hogy csak egy határozott rántással tudtam magam kiszabadítani a gépezet fogságából. A lépcső aztán bánatosan kiköpte a madzagot, én meg maslira kötve a télikabátom gomblyukában viseltem onnantól.

Akkoriban magára valamit is adó gimnazista katonai zöld, műszőrbéléses télikabátban és Alföldi cipőben (nyáron Alföldi papucsban) járt, az öltözékét pedig szimatszatyorral tette kompletté. Anyám persze annyira azért nem volt híve a megengedő nevelésnek, hogy mindenben követhessem a divatot, de miután leoperáltam az övet a nekem rendelt, „lányos” télikabátról, a nyakamba tekertem a nagyanyám által kötött, kétméteres sálat, tornacipőt öltöttem és beszűkítettem a farmerom szárát, a saját készítésű vászontarisznya akár még extravagáns kiegészítőnek is tűnhetett.

Mindezt csak azért mesélem, mert ahogy megláttam a mellékelt fotót, amely a ’82-es, nyári cipődivatot örökíti meg, egy pillanatra megint a gimnáziumban éreztem magam. Igen, azon a nyáron ez volt a divat. Ez a pántos böbebaba-cipő, meg az a bebújós saruféle ott, a jobb oldalon. Egy hasonlóm mintha nekem is lett volna, de persze nem ilyen könnyű vászonból: műbőrből koppintotta le a fazont a körúti butikos, a talpbélés meg olyan gyalázatos minőségű volt, hogy pár nap hordás után kénytelen voltam valami maradék anyaggal pótolni. Praktikus ember lévén technokol rapiddal ragasztottam át az eredetit.

Ifjúkorom alapélménye – mint a fentiekből is kitűnik –, hogy jó és divatos cipő csak a BNV kiállítópavilonjában és az újságok fényképes tudósításaiban látható, a valóságban inkább kivágott orrú, fűzős kismamacipők és mamuszok töltik meg a szaküzletek polcait. Élénken emlékszem szüleim lemondó tekintetére, amikor bejelentem, hogy kinőttem az utcai vagy az ünneplő cipőmet. Irány a sarki cipőbolt, gyomortájt enyhe izgalom, hogy amit most kapunk, az nagyon ciki lesz-e, vagy el lehet benne lébecolni a következő méretváltásig. Ahogy előttem van annak a tévéműsornak a felvétele is, úgy ’76 körül, ahová forradalmi módon általános iskolásokat hívtak Vitray Tamás szerkesztői: mondják csak ki a gyerekek, milyen problémák foglalkoztatják a társadalmat. Tágra nyílt szemmel figyeltem, ahogy a nagy nyolcadikos lányok egymás szavába vágva háborognak, hogy ebben az országban még egy rendes pár cipőt sem lehet kapni.

Ma már persze tudom, hogy ha kapni nem lehetett is őket, attól még remek cipők készültek akkoriban Magyarországon. A nyolcvanas években esztendőről esztendőre 40-45 millió párat állított elő a nagyobb (az újpesti Duna, a martfűi Tisza, a szombathelyi Sabaria és a budapesti Minőségi tartozott ebbe a körbe) és a kisebb (Alföldi, Bonyhádi, Debreceni) cipőgyárak hálózata. Ezek jó része azonban vagy eleve bérmunkában készült, vagy külföldre adták el, lehetőleg kemény valutáért. Ha valahogy fölbukkant belőlük egy pár itt-ott – például egy protekciós valaki vásárolhatott az exportra szánt termékek közül –, az ember irigyen bámulta a kitűnő anyagból készült, divatos és elegáns lábbeliket.

Aztán elröppent ez a pár évtized. A hazai gyárak jelentős része bezárt, a Tisza meg az Alföldi a retróhullám hátán lovagol, a plazák tömve vannak egy kaptafára készült, külföldi modellekkel, én meg, komolyan mondom, térdig lejárom néha a lábam, míg kapok egy rendes pár cipőt.

Cipődivat 1982-ben.