A Csajkovszkij parkot térdmagasságú beton mellvéd próbálja elválasztani az igen sprőd kőbánya-óhegyi valóságtól, sikertelenül. A mellvéd egy része megannyi planténer, amelyeket eredetileg árvácskáknak, pistikéknek, petúniáknak és büdöskéknek szánhattak, de már csak a cigarettásdoboz, a papír zsebkendő, a savanyúcukorkás-zacskó, a közérti nyugta, a fagylalttölcsér kemény csücske és egynémely egérárpa él meg bennük, meg valami mutáns gizgaz, ha ugyan élet ez.

A kert áteresze fölött a szépemlékű május elsejei felvonulásokat idéző, kétrudas transzparens jelzi a reményt vesztett utazónak, hova tévedt. Középen agóra neoluxszal impregnált padokkal, egy háborúsnak kinéző beton lőállás betonhéjazatával, egy megvetemedett pingpongasztallal és egy gazosodó kispályával, amelyet a lokálpatriotizmus jegyében a Kőbányai Sörgyár termékeinek fémgöngyölegeivel és néhány száz csikkel kerítettek be az amatőr sportolók.

Ugyaninnen aszfaltsétány vezet több irányba; nézzük meg először is, mit mutat a kert jobbfelé. Nos, először is azt, hogy az ún. parkfenntartást itt nagyon praktikusan, tehát alacsony fajlagos ráfordítással oldották meg. Ültettek pár fát, lett egy kis liget, majd megvárták, hogy a fákról lehulljon a lomb meg a száraz ágak, ezekből kialakult egy szép, összefüggő, természetes talajtakaró, amelyet nem abajgatnak; a drága füvesítésre tehát nem volt szükség.

A televény állagát egyenletesen bomló ingyenes hirdetőújságokkal javítják tovább - így kell takarékoskodni. A nyílegyenes útszakaszt egy kőkerítéssel és hármas szögesdróttal védett épület zárja le, a ház kívülről a legjobb atmoszférájú mediterrán internálótáborok hangulatát idézi.

Kisvártatva Liszt Ferenc szépen karbantartott büsztjébe botlik a vándor, akinek az az érzése támad, hogy nagyon eltévedt, a portré ugyanis - bár kétségtelen, hogy inkább az ereje teljében lévő Jean Marais-t idézi - érintetlen, pedig színtiszta bronz. Nem úgy, mint a csupa kő Berlioz, amelynek talapzatát összefújkálta egy környékbeli mester vagy maga a névadó, Csajkovszkij, akinek letörték az orrát, amitől úgy néz ki, mint egy B kategóriás zombi. A park következő sarka egy nejlon takaróponyvában, egy rozsdás fémkapuban és pár tucat szétszórt fél téglában ér véget.

A kert egyik traktusában jókora aszfaltplaccra bukkantunk, ahol - bár láttunk egyet s mást - földbe gyökerezett a lábunk, kikerekedett a szemünk, remegni kezdett az orrcimpánk és teljesen elvesztettük a maradék humorérzékünket is. Egy konkrét szemétdombon találtuk magunkat ugyanis, tonnányi kummunális, építőipari és elektronikai hulladék között; a gané egy része még be is van zsákolva, igen akkurátusan, mutatva, hogy ez itt nem valami ad hoc képződmény, mint a budapesti kultúrparkok kisebb-nagyobb szemétdombjai, hanem egy jól kiszemelt, ki tudja, mióta, de szemmel láthatóan zavartalanul működő lerakó, amely úgy tűnik, senkinek nem csípi a szemét, főleg nem a kőbányai önkormányzatét.

Talán az a baj, hogy ez a mennyiség még nem éri el a küszöböt, kéne még pár mázsa? Ezen segíthetünk: kedves építkezők, és Önök, drága barátaim, akik megint lemaradtak a lomtalanításról, figyeljenek jól. Találtunk Kőbányán egy zöldterületet, ahol teljesen ingyen, és minden jel szerint következmények nélkül leszórhatják az összes sittjüket és minden szemetüket. Úgy hívják, hogy Csajkovszkij park.