Lomtalanítás a kultúrparkban 11.

A trafóház, bár a neve szép, nem egyiptomi szfinx, nem barokk szentháromság, nem apácazárda, nem fényes lokál, hanem egy randa, nagy, szürke vas, amit senki sem szeret, ezért is olyan szomorú a trafóház.

De persze nem Budapesten, ahol egyre többen és egyre jobban szeretik a trafóházat: nem hagyják szürkén és siváran szomorkodni magában, hanem szépen kicsinosítják, színes tintákkal vidám modern motívumokat föstenek rá, amitől a trafóház is vidám lesz. Szinte kivirágzik.

2009-10-14, Kocsis Zoltán felvétele,

Na, a Hajógyári sziget Május 9. nevű kultúrparkjában is pont egy ilyen körbefestett, jókedvű trafóház köszönti az észak felé forduló felfedezőt, nagy szeretettel. Ez itt a helyi Feszty-körkép: kicsit inverz, kicsit szögletes, de pár derék embernek igen sok munkaórába és neoluxba került. Meg is becsülik, még csak eszébe se jut senkinek visszamázolni szürkére.

Amúgy általában is nagy becsben vannak tartva az elektromos szerelvények és utcabútorok. A nyugati parti sétány horganyzott lámpaoszlopait például - az Andrássy úti kandeláberekhez és a Városligeti (azelőtt Gorkij) fasor facsemetéihez hasonlóan - a jelek szerint örökbe fogadta egy-egy bőkezű mecénás, emezek azonban nem hivalkodnak nagyvonalúságukkal, az oszlopokon csupán azonosíthatatlan névjegyeket hagytak, egy rudat kivéve, amelyen nagyjából kivehető a felirat, hogy FOS. Innen üzenjük neki, hogy a jó isten tartsa meg egészségben. A padokra ugyancsak fokozottan ügyelnek, az ülőlapját mindnek elvitték egy biztonságos raktárba, hogy az időjárás viszontagságai, a semmit sem tisztelő madarak, a tektonikus mozgások és a tér-idő görbület véletlenül se tehessenek kárt bennük.

A Hajógyári sziget középső, tágas traktusán ott-jártunkkor még javában folyt a kármentés, amely pont úgy nézett ki, mintha a belterületet kiparcellázták volna a termőföldre éhes pioníroknak: zúg a traktor, szánt az eke - konstatálhattuk diadalmas mosollyal, fejünket felszegve, arcunkat szélirányba fordítva. Ahogy a szélirányt kerestük, megláttunk egy ígéretes átereszt a folyam felé, háttérben a Főtáv Zrt. festői Kunigunda utcai kéményével. Leereszkedtünk az esőerdő felé, remélve, hogy megpillantjuk az életet adó folyamot, de a dzsungel egy idő után áthatolhatatlannak bizonyult, ráadásul ijesztőnek is: nyugtalanító neszezés hallatszott mindenünnen, a sűrűben vérszomjas moszkitók, rettentő pannon gyíkok és húsevő növények állták utunkat, valamint számos emberi ürülék. Találtunk egy régóta halott biciklistát is, már csak a kerékpárja nyerge látszott ki a földből, bizonyítva, hogy a dzsungel nem játék, mindenütt jó, de legjobb az aszfalton.

Fertályóra múlva elértük a távoli északi sarkot, tehát a felső szigetcsúcsot, ahonnan már csak lefele volt út. Egészen eltikkadtunk, de ivóvizet nem leltünk sehol. Már-már oda jutottunk, hogy sorsot húzunk, melyikünket öljük meg, Livingstone-t, Stanley-t vagy engem, hogy megigyuk a vérét, amikor váratlanul egy vízisport-telep előterébe, tehát egy széles szeszesital-választékkal büszkélkedő kocsmába vezérelt a jó öreg Gondviselés. Egy időre megúsztuk.

A hirtelen jött és bőséges folyadék-utánpótlástól kicsit kacskaringózva folytattuk a cserkelést eme egzotikus tájon, ahol hamarosan még egyszer szembesülhettünk azzal, milyen átkozott szerencsénk volt: egy archaizáló oszlop-csonkból és négy kőből álló kompozícióra bukkantunk, amelyről egy csurig töltött vizesballonokkal megrakott szekeret toló bennszülött azt mondta, hogy a Szomjan Halt Felfedezők Síremléke. Upsz.

Sokáig, nagyon sokáig vándoroltunk a parton, be-belesve a rengetegbe. Láttunk két jókora épületromot, amelyet leginkább felhagyott disznóhizlaldáknak véltünk, egy remek játszóteret, ahol a szereplők különös szenvedélynek hódoltak: kavicsokat szórtak a bádogcsúszdákra, hogy jobban fájjon, és megismerhettünk néhány hallatlanul érdekes, beton-kútgyűrűkből kialakított forgalomlassítót, amelyek a nyergesvontatókat ugyan nem nagyon lassítják le, viszont ügyes planténerként szolgálnak a tájon honos gyomfélék számára, ami nagyon szimpatikus.

Aztán egyszer csak nem volt tovább, ugyanis beleütköztünk egy igen masszív kerítésbe, amelynek míves kapuján ez volt olvasható: régészeti feltárás, idegeneknek belépni tilos. Nagyon régóta mardosott a kíváncsiság, milyen is lehet egy ilyen régészeti feltárás, hát belestünk a résen. Most tehát már tudjuk: egy hatalmas, elplanérozott gödör, ahol a legfényesebb dologidő dacára egy árva lélek sem látható.

 

 

Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.