Változhat az ismertség és elismertség minden akcióval, és idén a kétnevű az ünnepelt Doborjánból, a zene ügye pedig annyira nem áll jól, hogy nagyvonalúan legyinthessünk egy dupla albumra, ez csak szenzáció, a tudatlanok zenei nevelgetése, azért olyan piros a borító, azért olyan fekete rajta a sovány, frakkos ember árnyképe, azért írták rá sárga betűkkel, hogy wild and crazy, vad és őrült. Nekem nem pont ezek a szavak jutnak először az eszembe Liszttel kapcsolatban, de hátha van, akinek segítenek.

Az ilyen címhez nyilvánvaló, hogy tendenciózus válogatás dukál, és nem kell csalódni, a virtuóz zongoristát idézik föl, többnyire virtuóz zongoristák, az Universal csoport korábbi leme­zein közreműködők. A kiadónak is megvannak a korlátai, nem náluk szolgált az összes nagyágyú, vagy például Horowitz csak idős korára, a maga vad évein réges-rég túl szerződött hozzájuk, így inkább azt mutatja meg, milyen is lehetett az a ritmikai szabadság, az ebből fakadó játékosság, amit az öreg Liszt játékáról is följegyeztek.

Lehetne hibalistát összeállítani, miért nem ezt vagy azt a felvételt kellett volna, kétségtelen, hogy Kocsis Zoltán gyönyörű Zarándokévek-lemezének nem A Villa d’Este szökőkútjai a csúcsa, hogy a La Campanella lendületét és megdöbbentő hatását nem Li Yundi hozza vissza a legtökéletesebben. De körülbelül ugyanebben az arányban érnek a meglepetések, hogy a korán elhunyt, Mozart-játékosként az emlékezetben rögződött Anda Géza az Erdőzsongást milyen finoman adja elő. Vagy ott van Shura Cherkassky, akiről nálunk szinte soha nem beszélnek, a világban pedig a nagy virtuózok között tartják számon, de mintha nekünk volna igazunk akár az egész világgal szemben, Cherkassky inkább tűnik trükkös zongoristának a Magyar fantáziában, mint jelentős muzsikusnak. Egy másik zenekar-kíséretes zongoramű is ráfért a kétlemezes albumra, a Haláltánc. Jorge Bolet öregségé­ben erőteljes Liszt-sorozatot vett föl, nagy, vaskos, mégis finom agysebészkeze elég jól bírta a tempót, nem is ő a meglepetés, hanem a kíséret, a Londoni Szimfonikusok Fischer Ivánnal, mert egysze­rűen nem hagyják leülni a darabot, megfenekleni az „ez is csak egy virtuóz darab” szintnél, az ifjú ifjabb Fischer szerencsére nagyon kihasználta a lehetőséget, hogy mondhat valami személyeset és eredetit Lisztről. Tényleg vad itt Liszt, vad, de nem őrült, félelmetes pillanatai vannak a felvételnek, de szinte minden, ami súlyos, a zenekarból szólal meg – különös egy Liszt-zongoramű esetében.

Ha mégis a legtanulságosabb pillanatot kellene kiemelni, akkor az a két magyar rapszódia az első lemezről, egymás közeléből. Először Lang Lang játssza a 2. magyar rapszódiát, és odapötyögi a légypiszkot, sajtóhibát, mákos kiflit, a csillagokat az égről, a hallgató már könyörögne, hogy hagyja abba, Ferenc, Ferenc, ha tudtad volna, mekkora karrierje lesz ennek a műnek, egy hangot le nem írsz belőle. Kicsit odébb Martha Argerich zongorázza a 6. magyar rapszódiát, és minimum ugyanolyan virtuóz, acélos, ami a dübörgést illeti, még sokkal nagyobb fokozatú is, de mégis zene, formája van, értelme, nem csak a hang/másodperc méricskélése. Ennél elevenebb és nyilvánvalóbb érvet az ellen, hogy Liszt zenéje csak virtuóz volna, hogy csak a kábításra, sikerre, látványra, külsőségre irányult volna, kitalálni sem lehet. Biztos nem ezért rakták össze ezt a lemezt, de már ezért is érdemes volt.

Liszt Ferenc Wild and crazy