Szente Zoltán három tömbből, mondhatnánk úgy is, hogy három – egymást több kisebb-nagyobb felületen átfedő – halmazból építette föl A XIX. századi európai parlamentarizmus és Magyarország kormányformája a kiegyezés után (1867–1918) alcímű tanulmányát. Az első rész az európai parlamentáris kormányzás kialakulásával és fejlődésével, annak főképpen a XIX. századi sajátosságaival foglalkozik. Elsősorban – a históriát már a XVII. század végén kezdve – az Angliában történtekkel, azzal a folyamattal, aminek során a hatalomból az uralkodónak egyre kisebb, a különféle rendű és rangú alattvalóknak pedig egyre nagyobb hányad jutott. A szerző nemcsak az angol parlamentarizmus kialakulásának a kontinensre ható példaértékéért, hanem azért is szánt jókora terjedelmet a szigetországban történteknek, mert az ottani mintákra sok-sok évtizeden keresztül gyakran hivatkozott politikai elitünk és jogtudományunk. Eközben a szerző nem feledkezett meg a jó néhány más európai országban az angolnál sokkal hosszabb ideig élő „uralkodótúlsúlyú” abszolút monarchiák, alkotmányos monarchiák és a perifériákon meglévő despotikus rendszerek sajátosságainak ismertetéséről sem.

Ferenc József és Tisza István egy 1905-ben készült képeslapon

A könyv második tömbje a magyar parlamentarizmus sorsát követi a kiegyezéstől a dualizmus végéig ívelő időszakban. Némiképp meglepő – főképp az első rész európai országokról szóló alapos ebbéli ismertetései után –, hogy a szerző alig-alig ejt szót (s akkor is inkább lábjegyzetekben) a voltaképpen már az Aranybullával kezdődő hazai előzményekről. Annál bővebben ír – gyakran és helyesen 1848-ra, az első független magyar kormányra is utalva – az osztrák és magyar „saját” érdekek és a kölcsönös engedmények jegyében fogant kiegyezésnek a parlamentarizmust segítő, ugyanakkor annak érvényesülését gyakorta erővel akadályozó sajátosságairól. (Magáról a kiegyezésről egyebeken kívül Deák Ferenc egyik 1867-es képviselőházi beszédének egy napjainkban sem elhanyagolható érvényű részletét olvashatjuk: „Az európai hatalmak nagy része oly terjedelmű és oly tetemes erőkkel rendelkezik, hogy azok között Magyarország, mint külön, saját magában álló ország biztos támaszt nyújtó szorosabb szövetség nélkül fönn nem állhatna.”)

Szente már-már fárasztó részletességgel követi a parlamentarizmus kialakulásának és működésének legfontosabb mozzanatait, azt a szívós, néha könyörtelen küzdelmet, amit az uralkodó, a miniszterelnök és a kormánytagok, illetőleg a képviselők folytattak egymással a maguk valós vagy vélt igazának érvényesítéséért. Mindőjük dolgát nehezítette, hogy a szabályok nem mindenben voltak egyértelműek: bizonytalan volt a miniszterek, főképpen a külügyekért, a hadügyért és a velük kapcsolatos pénzügyekért felelős közösügyi miniszterek jogállása; a király bármikor és voltaképpen indoklás nélkül is elbocsáthatta a kormányt – miközben kisebb súlyú döntései csak miniszteri ellenjegyzéssel léptek érvénybe; csupán fikció volt, hogy egyes-egyedül a törvényhozóknak van korlátozás nélküli hatalmuk; nemigen lehetett megtorolni a kormányzó erők pozíciójának megtartása kedvéért „harcba vetett” választási csalásokat (egyébiránt választójoga sokáig még az állampolgárok tizedének sem volt)… és se szeri, se száma a hasonló példáknak.

Mindezen hibák, gyengeségek ellenére a szerző okkal szögezi le, hogy az 1848-ban elképzelt kormányzati rendszer a legmodernebbek közé tartozott a kor Európájában, valamint hogy 1867 után még nem igazán kiteljesedett formájában is alkalmasnak mutatkozott arra, hogy szavatolja a parlamentarizmusnak a földrészünkön az idő tájt szokásos békés, alkotmányos kereteit.

A könyv harmadik tömbje – néhol a már addig leírtakat ismételve – azzal foglalkozik, hogy miképpen értékelte (és értékeli napjainkban) a történettudomány és a közjogtudomány a dualizmus kormányzati rendszerét.

Végezetül egy mondat az Összefoglalás című – kiváltképpen a zárójelben szereplő szavára figyeljünk! – zárófejezetből: „Alighanem csak nálunk nem számított (és számít) alapvető ellentmondásnak, hogy egyidejűleg lehetett a dualizmus kori magyar kormányformát parlamentárisnak tekinteni, s elismerni ugyanakkor azt, hogy a korszak nagy részében nem volt lehetőség az ellenzék kormányra kerülésére.”

Szente Zoltán könyve nem könnyű – elsősorban szakembereknek, egyetemi, főiskolai hallgatóknak, a tárgy iránt alaposabban érdeklődő laikusoknak szóló – olvasmány. Nem hihetjük, hogy politikusaink többsége reggel vele kelne, este vele feküdne le. De ha megtehetik (és bizonnyal találhatnak rá módot), „szemléztessék” erre hivatott munkatársaikkal, és ezt az összefoglalást olvassák el figyelmesen – fontos tanulságokat vonhatnak/vonhatnának le belőle.

Szente Zoltán: Kormányzás a dualizmus korában

Atlantisz, 452 oldal, 3595 forint