Jártunk a tengerparton, megnéztük a reneszánsz zadari tornyokat, elhajóztunk Dugi szigetére, lubickoltunk, lakmároztunk, éltünk, mint Marci Hevesen. Amikor még a szünidő elején itthon voltunk, futottunk cápanézőbe, koncertre, cirkuszba, még futballmeccsre is eljutottunk (Magyarország–Albánia 1:0), ahol a nagyobbik gyerek a 10-es játékos (a koszovói „Maradona”, Valdet Rama) kezét fogva sétált fel a Népstadion gyepére, városkánk fociakadémiája szervezte az élményt.

Amikor a nagymamánál voltak, mert abból is kijött vagy öt hét, mentek csónakázni, kirándulni, horgászni, és minden arra futott ki, hogy a kis drága csemeték vakációja izgalmasan teljen, nehogy unatkozzanak. A rokonok sütöttek, főztek, hogy a kedvükben járjanak, elhalmozták őket játékokkal, ajándékokkal. A nyár végén úgy kellett az autóból kirobbantani a sok labdát, úszógumit, ilyen-olyan műanyagkatona-maradványokat.

Szeptemberhez közelítve, amikor mindkettő pakolászta a vadiúj tanszereket, és a táskák is előkerültek, feltettem a csalafinta kérdést: – Mire emlékeztek a legszívesebben? Mi volt a legkedvesebb nyári élményetek? – És nem tettem hozzá, mennyire utáltam, amikor gyerekként fogalmazásfüzet fölé hajolva ezzel a feladattal kellett megküzdenem. Mert soha semmi normális dolog nem jutott eszembe, azt viszont, hogy konzervdobozt kötöttünk a macska farkára, mégse írhattam le sehová.

– Mire gondolsz, apa? – kérdezte a nagyobbik, és próbálta leszűkíteni a kört. – A vakáció elejére vagy a végére, a fagyizásokra-e vagy arra, amikor a horvát tengerparton kagylásztunk. – Nincs semmi megkötésem – feleltem vigyorogva –, arra volnék kíváncsi, hol éreztétek magatokat a legjobban. Ne teljen már el úgy a nyár, hogy ezt nem tudom meg. Kíváncsi vagyok. Szörnyen kíváncsi.

– Ezt előbb meg kell beszélnünk – javasolta a kisebbik, a friss első osztályos, és titkos megbeszélésre húzódtak el az általuk csak irodának nevezett tanulószobába. Ott a nyár különleges szerzeményei hevertek teljes összevisszaságban – büdös kagylók, büdös zoknik, koszos gallyak, sáros kövek díszítették a szobát. Amihez felnőtt nem nyúlhatott, hiszen kikötöttem, hogy mire a suli kezdődik, nekik kell rendet rakniuk.

A titkos megbeszélést követően visszatértek, és jelentették, hogy megvan a legkedvesebb nyári élményük. Térképpel a térdemen vártam őket, mert megegyeztünk, hogy egy piros zászlócskával adunk nyomatékot annak, nagyjából mi volt a legérdekesebb hely számunkra 2014 hűvös és esős nyarán. A kezemmel Sibenik és Split környékén matattam, arra számítottam, hogy valamely dalmát helyszín viszi el a pálmát.

– Emlékszel-e rá, amikor Zalaegerszegről vittük haza a mamát Körmendre?

– Hogyne emlékeznék – feleltem gyanakodva.

– És arra emlékszel-e, hogy visszafelé mi történt? Amikor hárman maradtunk.

– Hát, hazudnék, ha azt állítanám, hogy a visszaút minden mozzanatára kristálytisztán emlékszem.

– Na, amikor jöttünk vissza – folytatta a nagyobbik gyerek –, megálltunk először Katafán. – Passz – feleltem megadóan. – És mit csináltunk Katafán? – Hát fociztunk. Nem emlékszel? Akkora volt a fű, hogy alig láttunk ki belőle. – Valami rémlik – mondtam, mire a két gyerek egymás szavába vágva kezdte sorolni, hogy megálltunk akkor Bagodon a futballpályán, de előtte szintén megálltunk Hagyárosböröndön, ahol a focipályán két kicsiny kapu volt, és ott lejátszottunk egy tízes meccset, Boldi egyedül volt, én Bencével, és a végén történelmi győzelmet arattunk. – Emlékszem – mondtam –, de miért olyan fontos ez?

– Hát azért – kurjongatott a két gyerek –, mert ez volt a legkedvesebb nyári élményünk. Tedd oda a zászlót Hagyárosböröndhöz!

Rákérdeztem, komolyan gondolták. A nyár egy olyan pillanatában jártunk ott, amikor különösen élvezték a velem való együttlétet. Választásuk azt is jelzi, nem számít a pénz, nem dönt el semmit a kulturális-izgalmi beltartalom, az tetszett nekik legjobban, amikor önfeledten velem lehettek. Öt percet tölthettünk Hagyárosböröndön. De a jelek szerint ott volt nekünk a legjobb.