Most vagy soha, Kocsis vagy senki, nem tudom elképzelni, hogy bárki közelebb tudná hozni a művet, mint éppen ő és a Nemzeti Filharmonikusok, biztosan azért, mert Kocsis Zoltánról sem az jut eszembe, hogy ő lenne az egyházi zene bajnoka. Talán ez önmagában is érdekes: az igazi kifinomult muzsikusok, akikről azt hinné az ember, hogy őket aztán a szél is elfújja, hogy inkább vannak otthon az égben, mint a földön, a végén soha nem mesterei az egyházi muzsikának. Mozartot sem a miséiért szeretjük, ­Chopint meg hiába is szeretnénk a misék ­miatt, ha nem írt.

Liszt viszont kétlaki, fél lábbal itt, fél lábbal a mennyekben, vagy legalábbis az Egyház kebelében, az a komponista, akire szükségünk van, a hídember, nem is feltétlenül a szentek és köztünk a kapocs, de legalább a romantikus oratóriumokhoz elvezethetne. Hiszen abban sem vagyunk valami fényesek, nem is tudom, mikor hallottam utoljára Mendelssohn vagy Schumann ilyen jellegű műveit. Lisztet tudom, a Christus nagy örömet szerzett ősszel, most meg házhoz jön Szent Erzsébettel, jubileumi év, egyben évadzáró a Nemzeti Filharmonikusoknál.

A baj csak az, hogy rögtön a történet végére ugorjak, hogy nem sikerült megszeretni a művet. Nem elsősorban Liszt hibájából, ő csak a szokásos nagyvonalú módján megzenésítette Otto Roquette szövegét, amely fájdalmasan üres, talán még annál is üresebb, mint az énekelhető fordítás, amit a hangverseny során az előadók feje fölé vetítettek. Tudom, ez nem opera, de mégis valakinek az élettörténete jelenetekben elbeszélve. A kis Erzsébet megérkezik idegenbe, Eisenachba, a jövendőbelije családjához, lehetne belőle valamilyen feszültséget kreálni, a gyerek egyedül, idegenben, megijed, elfogad, megvigasztalódik. Ehelyett csak arról énekelnek, hogy mennyire csodálatosak a mókusok a wartburgi erdőkben. A mókusoknak egyébként is fontos szerep jut a darabban, a keresztes lovagok indulója elég kísértetiesen hasonlít a Mint a mókus fenn a fán kezdetű úttörődalhoz. Erről persze Liszt nem tehet, legfeljebb Kodály, ha valaki, mindenesetre egy vigyorgásvágyat el kell fojtani.

Az első rész végén még azt éreztem, hogy ha szét is esik, ha nem is a kedvenc Liszt-művem, azért barátságos zene, szép megoldásokkal. Bátori Éva hangjában, éneklésében könnyen kedvét leli a hallgató, Kálmándi Mihály talán lehetne tisztább, de akkor is egy hangi esemény, és valahogy azon is lehet szórakozni, ahogy Kelemen Zoltán egy órán át kifürkészhetetlen arccal üldögél a pódiumon, mert már elénekelte a szólamát, és nem tudja, mihez kezdjen magával.

A második részre mindez annyit változik, hogy Kelemen Zoltán még mindig kifürkészhetetlen arccal üldögél, pedig még semmi énekelnivalója nem volt. Ulbrich Andrea elsöprő erejű Zsófia grófnőt zengett, ő az, aki minden kifürkészhető ok nélkül gyűlöli Erzsébetet, Erzsébet pedig megadóan viseli a sorsát, már kiűzték, már haldoklik, már meg is halt. Szép, elegánsan légies befejezése lehetne ez a darabnak, de Kelemen Zoltán még mindig nem énekelt. Persze, mert a darab folytatódik, jön a temetés, elképesztő méretekben, és tényleg nem tudja Liszt hol a határ, nem szerettem meg a darabot. Tulajdonképpen elhatároztam, hogy bele is nyugszom ebbe, de biztosan nem helyes föladni: ha lesz rá lehetőség, egyszer nekifutok még.