Leégett remények
Volt az a kommunista szombat. Idősebb olvasók még emlékeznek rá, hogy a hetvenes években már a munkahelyek nagyobb részén csak a hét egyik szombatján folyt – félnapos – munka, a másik pedig az úgynevezett szabad szombat volt. A nyolcvanas években mindenütt elterjedt a szombati munkaszünet (csak az iskolákban volt még kéthetente szombati oktatás, ezért is volt a gyerekeknek A és B heti órarendjük).
Szóval a gyár kollektívája félévente vagy még gyakrabban kommunista szombatot tartott, azaz a dolgozók bejöttek a szabad szombaton és önkéntes – na, persze – felajánlásukkal társadalmi munkában – azaz fizetés nélkül – teljesítettek egy plusz munkanapot.
Meg kell jegyeznem, hogy azokon a helyeken, ahol én előfordultam, olyan nagyon nagy eredményt ez nem hozhatott – bár a jelentések nyilván ellenem szólnának –, mert a KISZ ilyenkor bevetette magát, és különféle módon (zsíros kenyér, üdítő, zenei aláfestés) próbálta emlékezetessé tenni „a munkahelyi közösség eggyé csiszolásában is nagy szerepet játszó” akciót.
Szóval 1978-ban éppen az Egyesült Izzólámpa és Villamossági Részvénytársaság (az állami vállalat is Rt.-nek hívatta magát, mintha még a régi – rég kisemmizett – tulajdonosoknak lehetett volna beleszólásuk), a mai GE Tungsram népművelője voltam, amikor az egyik ilyen szombaton végre bejuthattam a cég akkori legmodernebb részébe. A második emeleti szupertisztán tartott gyárrészbe különben csak különleges engedéllyel lehetett bemenni, mert megfelelő hőmérsékletnek és páratartalomnak kellett lenni ott, ahol a betanított munkások elektronmikroszkóp nézőkéjére tapasztva szemüket két kart mozgattak, amely hatalmas áttéttel működött: icipici forrasztások százaival integrált áramköröket készítettek.
Mintha tudományos-fantasztikus regénybe léptem volna! Úgy éreztem, most kezd megvalósulni mindaz, amit Botond-Bolics György könyveiben olvastam a jövőről gyerekkoromban. Aztán két hónap múlva ott voltam, amikor egy amerikai küldöttség megtekintette a gyárat. A vezetőjük azt mondta: – A termékeik meglepően jók. Annak fényében pedig hihetetlenek, hogy ilyen körülmények között gyártják őket. Nem is értem, miért mutatták ezt meg nekünk.
Elsőre nem is értettem, mit akar, de amikor kifejtette, hogy lehetetlen ilyen precíziós munkát a második emeleten végezni egy viszonylag nagy kilengésű épületben, ahol a Külső-Váci úton járó 10-es villamos vagy harmincéves kocsijainak elhaladásakor – akkor még ráadásul a járda mellett vezettek a sínek, nem középen – remegni kezd minden.
Nem mondom tovább. A kommunista szombatok később szűntek meg, még nyilván az Izzó műszaki és szellemi bázisán 1983-ban Káposztásmegyeren felépített Mikroelektronikai Vállalatnál is tartottak ilyet.
Ha nem is sokáig. Az amerikai s nyugat-európai kormányok által felállított úgynevezett Cocom-lista – azaz a legújabb technológiai fejlesztések eredményeképpen gyártott, főleg elektronikai termékek szállítási tilalma a szocialista országokba – elleni egyik legfontosabb próbálkozás három év múlva hamvába hullt. Mégpedig szó szerint.
1986. május 26-án reggel kigyulladt a teljesen új gyár hatalmas gyártócsarnoka, és hiába érkezett hat rohamosztaggal 140 tűzoltó a helyszínre (közülük többen a lángoló vegyszerek mérges gázától rosszul lettek), semmi, de tényleg semmi sem maradt Magyarország akkor egyik legnagyobb értékű és nagy jövőre számító üzeméből.
Sosem építették újjá, ami csak olaj volt a tűzre: máig kevesen hiszik el a hivatalos verziót, miszerint egyszerű műszaki hiba okozta a tüzet. Akit érdekel, nézzen utána, és döntse el: az amerikaiaknak vagy a szovjeteknek állt-e érdekükben, vagy biztosítási csalás állt a háttérben. Esetleg a Moszad volt a tettes?
Mindenesetre ma sincs magyar Szilícium Völgy.
