Laza csóka ’68-ból
A telek, melyen egy nagy kábeldobot látunk, akkoriban valószínűleg üres volt: itt állt a legrégebbi Nemzeti Színház bérháza, a háborúban lebombázták, a földszintje egy darabig bazársorként működött, de ez volt a metró egyik felvonulási területe is. Pesti informátorom gyerekkorában egy bánatos kis játszótér árválkodott itt – most egy randa nagy irodaház áll rajta, a rendszerváltás táján építették.
Az 68-as augusztusi csóka kezében fényképtartó dobozka, mely arra utal, hogy talán külföldről – Cseszkóból? –hazatérve szeretett volna előhívatni az Ofotértben. A sárga egyendoboz fölött újabb fekete doboz, mely első ránézésre diktafon is lehetne, de az kissé korainak tűnik. Nyomoztunk, nem régi népszabis kolléga virít-e a képen, hiszen közel a Blaha a sajtóházzal; de nem. Talán Orbita zsebrádió, ami a Sokolnál polgáribb kivitelű volt. Egy fekete Orbita? Nem tudom.
A legszebb az, ahogyan a pompás szandáljában a kábelfektető téglákra tapos. A könnyedség sugárzik a pasiból, s ezen nem változtat az óriás napszemüveg, meg a műszálas ingpulóver sem. Jobbról finoman beúszik a képbe a kor táncdalfesztivál-rajongó bombanőjének kockaridikülje – a Gucci fejlesztőcsapata ma kifeküdne tőle –, a finom cekkerre a rombusz alakú szellőzőnyílásokkal, mely a kor erotizmusát volt hivatott erősíteni, most ne tegyünk szellemes megjegyzéseket.
Milyen szemtelen ez a póz! Szabados, nem? A forradalmi munkás-paraszt kormány és Kádár János elvtárs éjt nappallá téve azon fáradozik, hogy jóváhagyja-e (jóváhagyta) a „prágai tavasz” elfojtására küldött Varsói Szerződés-csapatokban való részvételt, ez a fiatalember itt mégis kitömött brifkóval a farzsebében mutogatja – öncélúan! – magát. Zenét hallgat tán, arra lazult be ennyire? A Back in the USSR-t nyomja az Orbitáján? A Fehér sziklákat a Metrótól? Tamtamol a lábával, ha Szkopál Béla Futótüzét füleli az Újvidéki Rádió esti műsorában? Tessék komolyabban venni a KISZ-t, aranyapám, ne mindig a koktélhajón járjon az eszünk! Mi lesz így az Új gazdasági mechanizmussal? Ezen áll vagy bukik az ország sorsa, jóember. Könyörgöm, Nixon és az imperializmus ugrásra készen áll, Samu bácsi keringőzik a Hold körül, maga meg Trombitás Frédit hallgat felelőtlenül?
Na, azt a Jugoszláviából csencselt EMI-lemezt, amelyen a szőrös fickó a fehér szobáról üvölt, tényleg komolyan gondolja? Nem fogjuk majmolni a Nyugatot! Ezt a Jimi Hendrixet tessék gyorsan elfelejteni, múló divat. Kit érdekel, hogy vadnak tetszett születni. Na, mehetünk, ha valakit Eperjesen rohadt almával dobálnak, maradjon veszteg, ne babráljon a závár fölött, katona! Nem a fradis Katonáról beszélek, hallja-e! Jegyezze meg, ha Branikovits nem csere a Leeds ellen az első meccsen, Albert, Szőke és Varga nem betlizik, Jackie Charlton nem löki föl Géczi Pistát, Jones meg nem lő gólt a félidő végén, újra mienk a VVK, mint ’65-ben. Hány csatárral támadunk a visszavágón? Öttel, pupák, öttel! Na, ugorjon ki gyorsan a zsebéből, Nové Zámkyban megállunk.
Apropó Cseszkó. Még jó, hogy az anyám tavasszal ment Losoncra vásárolni, hozott futballgombos ballonkabátot. Világoskék volt a kabát, kevésbé iskolabarát, az első nap meghemperegtem benne az olajos padlón, fakanálközeli helyzet otthon. Ha a középső gombot nem adtam volna el egy stollwerckért (á: 15 fillér), az alsót egy fruttiért (á: 20 fillér), a legfölsőt meg a Bellér-gyerek le nem tépte volna rólam verekedés közben, a kabát kitartott volna a kenyér ünnepéig, augusztus 20-áig is.
Egy tízéves haverom különben eljutott a Fradi–Leeds-visszavágóra. Varga Zoli nagyon készült az olimpiára – fontolgatta a disszidálást –, a jegyet a gyerek tatája 5 forintért vette. Délelőtt, mert félt, hogy elkapkodják. A srác egyedül ment a Népstadionba, a meccset 76 ezer néző látta. Kár, hogy végül 0:0 lett, a kupát hazavitték az angolok...
