Latin bajok csőstül - Cannes-ból jelentjük
Az egykori focista, de ma már színészi és produceri babérokra törő Eric Cantona szeretett volna egy filmet készíteni a futball-lázról. Ehhez pedig megnyerte magának az európai filmművészet egyik ikonikus párosát: a forgatókönyvíró Paul Laverty-t és a rendező Ken Loach-ot. Nem mindennapi elegy lett a Keresem Eriket (Looking for Eric) című versenyfilm. Benne van a Loach-ra jellemző kisember-hős, a melósok világa, a szociális szemlélet, meg persze az önmagát alakító Cantona. A film pedig a társadalomrajzból a végére átvált vígjátékba. Soha rosszabbat.
Mivel tavaly két remek olasz film is volt a versenyben, most fokozott érdeklődés kísérte Marco Bellochio Győzni (Vincere) című drámáját, amely Benito Mussolini, azaz a Duce életét meséli el. Egészen pontosan azt a részét, amiről a monográfiák sem beszélnek: első feleségéről, Ida Dalserről és elsőszülött fiáról, Benito Albinoról.
A fiatal Duce még az első világháború előtt vette el az asszonyt, aki 1915-ben szülte meg a fiút, kit egy évvel később elismert a politikus. Mivel Mussolini másodszor is megházasodott, anélkül, hogy elvált volna Ida Dalsertől, mindent elkövetett, hogy eltussolja az ügyet. Az összes hivatalos iratot eltüntetik, az asszonyt és a fiút őrültek házába csukták, ott el is pusztultak. Megrázó történet, igazi nagy drámai alap, de Bellochio túl sok archív felvételt használ, amikhez kénytelen-kelletlen igazodik. Kár, mert ezt a filmet húsz-harminc évvel is le lehetett volna forgatni így. És még akkor is túl didaktikus lett volna.
A fesztivál egyik nagy kérdése volt, hogy a Spanyolországban a kritika és a közönség által egyaránt roppant hűvösen fogadott új Almodovar mozi tényleg bukik-e (a spekulánsok ezt prognosztizálták), azaz hogy igaz-e a szóbeszéd, miszerint a mester kifulladt. Nos, totális kudarcról szó sincs, élvezhető, kellőképp almodovaros film a Megtört ölelés (Los abrazos rotos), igaz, a cselekménye nem engedi meg, hogy elmerüljön az emberi lélek mélységeibe.
Főleg banalitásai miatt nem. Film a filmben vagy „forgatás a forgatásban" történetre sok példát láttunk már a mozgókép-történetben, szinte minden nagy öreg meglépi egyszer ezt (talán Francois Truffaut Amerikai éjszakája a legjobb), de senki sem tette ezt meg eddig tévéfilmes dramaturgiával. Mástól talán elmenne, de Almodovartól ez mégiscsak meghökkentő.
