Az írónő néhány éve felfedezte: dédnagyapja tengeri számi volt. A lappok (politikailag korrektül: számik) megbélyegzett népcsoport Norvégiában, közöttük a halászattal foglalkozó tengeri számik a leginkább lenézettek. A legtoleránsabb országok egyikeként emlegetett Norvégia 1889 óta erőszakkal próbálta asszimilálni a számikat, betiltotta istentiszteleteiket, kötelezte őket a norvég nyelv használatára.

„Egy teljesen degenerált keveréknépesség, amelynek sem fizikailag, sem pedig szellemileg nincs emberi vagy munkaértéke” – olvasható a náci rendőrminiszter jelentésében 1944 telén. Az enyhülés csak a nyolcvanas években jött el, a számik azóta járhatnak csak nemzetiségi iskolákba, s azóta számít nyelvük hivatalos államnyelvnek. Az, hogy valaki boldog tagja legyen-e egy kisebbségnek, avagy identitását megtagadva a nagy egész része próbáljon lenni – kényszerűségből dőlt el.

Többször is elhangzott a roma-számi párhuzam, nem véletlenül: a lappok megítélése még ma is hasonló a magyarországi romákéhoz. Uri könyve a halálról szól: nyelvek, családtagok, emlékek, illatok elmúlásáról, a felbomló családi kötelékekről és a megbomló emberi elméről. Ahogyan azt az írónő is jelezte: nem vidám könyv, szükségszerűen nem is lehet az, hiszen évtizedeken át gondosan takargatott családi sebek feltépkedése a központi eleme.

„A családi történetekre, különösen, ha sokadszorra halljuk őket, csak legyintünk” – mondta Uri. – A valódi értéküket csak akkor érthetjük meg, amikor már elveszítettük őket. A halottak magukkal viszik hangjukat, gondolataikat, kezüket. A mosolyt. A meleg test illatát, a parkettán csoszogó léptek zaját. Ha elmennek, nem marad mibe kapaszkodjunk, csak a hátrahagyott tárgyak és a megörökölt szavak.”

HELENE URI: SZAVAK A MÚLTBÓL
L’Harmattan, 275 oldal, 2490 forint