A vízjel a papír névjegye. Megmutatja, honnan származik, mikor keletkezett a régi árkus. E rejtett információk egyik értő olvasója Pelbárt Jenő, a Magyar Papír és Vízjeltörténeti Társaság elnöke, a most nyílt kiállítás összeállítója. A 250 jelzet, amely a levéltárban most látható, csak szerény ízelítő a húszezresre taksált magyar vízjeladatbankból, vagyis abból a jelállományból, amit az elmúlt 500 évben használtak papírmalmaink, papírgyáraink, vagy amely külföldről hozzánk került leveleken, iratokon. Ennek a húszezernek körülbelül a 70 százaléka itthon készült. Magyarországon 1530 és 1918 között 190 papírmalom működött. A legtöbb a Felvidéken és Erdélyben, s alig ha tíz volt található a mai határokon belül.

Összesen körülbelül hatszázféle motívum létezett, alapjában véve azonban két főbb csoport különböztethető meg: a betűjelek (monogramok, feliratok, számok) és a figurális ábrázolások (címerek, szentek, állatfigurák). Azon túl, hogy mindezek utaltak a termék származására, szimbolikus mondanivalójuk is volt. Az egyik legkedveltebb motívum a szarvas. A fél keréken ágaskodó szarvas a szerencse forgandóságára emlékeztetett, az ugró a tisztaság és a tudás jele volt, s egyben a jó minőségű papíré. A szüzességet és a tiszta szeretetet jelképező egyszarvút a znióváraljai papírmalom használta például. A Teleki-címerből való koronás, pajzsos kőszáli kecskét és a kardos kétfarkú oroszlánt a kercsesorai papírmalmok. A körmöciek naparcot, vadembert.

A vízjelek használata 1827 után, a papírgyárak korában is megmaradt például az írópapírokon és az értékpapírokon. Sőt, még ma is találkozunk velük a papírpénzeken, amelyek modern árnyalatos vízjelek, s minden címlethez különböző rajzolatúak készülnek. S hogy mily fontosak, azt jól mutatja - mondja Pelbárt úr -, hogy még mindig ezeken bukik meg a legtöbb hamisító.