Kettesben Istennel
- Bocsásson meg, de hogyan kell helyesen kiejteni a keresztnevét?
- Misell.
- Ó. Honnét jött a név?
- A szüleimtől.
- Azt értem, de semmi köze nincs a Beatleshez?
- Semmi.
- A szülei egyébként muzikálisak voltak?
- Apám énekelgetett, anyám kicsit zongorázott, de nem voltak különösebben zeneimádók.
- Akkor hogy derült ki, hogy ön ilyen tehetséges?
- Hároméves koromtól énekeltem a gyermekkórusban, és mivel egész nap énekeltem és énekeltem, tizenkét éves koromban édesanyám elvitt egy tanárhoz. Ilyen egyszerű.
- Első találkozásunkat le kellett mondania, annyira fáradt volt, és azt mondta, már negyven napja utazik.
- Akkor érkeztem Izraelből, itt még próbálnom kellett, sok volt.
- Egész évben utazik?
- Igyekszem.
- De azért van otthona?
- Zürichben élünk a férjemmel és a gyerekeimmel, és van egy lakásunk Ausztriában.
- Miért választotta Európát?
- Amerikában végeztem az egyetemet, utána Simon Estesnél tanultam, aki azt mondta: két választásom van. Ha Amerikában maradok, akkor New Yorkba kell költöznöm, vagy mehetek Európába, Zürichben nagyon erős az operastúdió. Zürichet választottam, megfeleltem a meghallgatáson, fölvettek.
- Az még semmire sem garancia.
- Két évig voltam Zürichben. Az első évben a stúdióban, a másodikban meg jártam meghallgatásokra. Azt hiszem, a tizenhetedik előéneklés után elbizonytalanodtam. Lehet, hogy ez nekem nem fog menni. Vissza akartam menni Amerikába. Anyám fölhívta a régi énektanárnőmet, hogy abba akarom hagyni az éneklést. "Micsoda? Hozzátok haza." Hazamentem, meghallgatott, és azt mondta, hogy jelentkezett helyettem egy versenyre, menjek vissza. Ez volt a genfi verseny, amelyet megnyertem, és amely elindított a pályán.
- Az éneklés örök szolgaság? Az ember próbál megfelelni az adottságainak?
- Januárban is Izraelben voltam, miközben folytak a harcok, és akkor kérdezték, hogy minek csinálom ezt. Nem tudom. Azt hiszem, hogy az adottság, amelyet kaptam, arra való, hogy megosszam másokkal is. Ha abban a három órában, amíg énekelek, valaki megnyugszik, kimenekül a kaotikus világból, amely körülvesz bennünket...
- De a Tosca annyira mégsem nyugalmas darab.
- Nem, de a zene olyan megindító, most ne is az énekesekre gondoljunk, csak a hangszerekre, azokra a csodás szólamokra, amelyeket Puccini a zenekarnak írt.
- Furcsa, hogy ezt mondja, mert most, hogy a Metropolitan előadásait itt is lehet nézni, az az érzésem, hogy éppen ez különbözteti meg a világ nagy operaházait mondjuk a budapestitől. A zenekar. Énekeseket lehet szerződtetni, az csak pénzkérdés, de zenekart csak hosszú évek munkájával lehet kinevelni. Lehet, hogy az opera igazából a zenekarról szól?
- Remélem, nem. A zenekar mégis csak arra való, hogy kísérjen minket. A karmester határozza meg a tempót, de ez olyan dolog, amely a próbákon alakul ki, figyeljük egymást, ki mit akar, kinek hogy a legjobb. Az opera mindig a zeneszerzőről kell, hogy szóljon. Az ő szándékait kell megvalósítanunk, ő írta a művet, az ő neve áll legnagyobb betűkkel a színlapon.
- És az énekes nagyon egyedül van? A fényben, mindenki előtt áll, és csak ő szólhat, mindenki őt figyeli.
- A Toscában soha nem vagyok egyedül. Még az ária alatt is ott áll mögöttem Scarpia, és várja, hogy mit mondok. Kettesben van az ember istennel, akitől a hangját kapta, közben lehet, hogy kétezren nézik, lehet, hogy éppen senki sem, mert csak próba, lehet, hogy ott a család, vagy ezer kilométerre, mint most, ha az ember békében van önmagával, és ezt éreztetni tudja a közönséggel, akkor nem lehet baj. Emberekkel kommunikálok, nem vagyok egyedül.
- Néztem a színpadon, és annyira magabiztosnak látszott. Hallani énekesekről, akik megőrülnek a lámpaláztól, elfelejtik a szöveget, úgy kell belökni őket a színpadra.
- Azt hiszem, azok rossz foglalkozást választottak. Akármilyen nehéz az éneklés, nem lehet félni tőle. Annyira természetes dolog annak, akinek ez a foglalkozása. De másnak is. Az emberek énekelnek a zuhany alatt.
- Ön énekel a zuhany alatt?
- Persze. Tudja, milyen jót tesz a forró gőz a hangszálaknak?
