Minden életrajza szerint két hazai művészeti akadémiának volt a tagja - ebben is különleges volt, ebben is konvenciókat nem tűrő Schéner Mihály. Ez volt azonban bizonyára a legkisebb deviancia a hosszú és változatos életpályán. Amely pályára akkor, a hatvanas években kezdett szakma és közönség igazán figyelni, amikor egyébként is a nagy megújulások, a látványos szakítások pezsdítették fel a hazai művészeti életet.

Schéner akkor a népművészet segítségével látszott megszabadulni a posztimpresszionizmustól, betyárok és huszárok, mézeskalácsfoltok és cserépfelületek töltötték meg az addig szolid vásznakat, új, szokatlan festőiséget teremtve. Ám amikor ezek a fafaragásból, hímzésből és műkovácsolásból ismert alakzatok leváltak a képfelületről, és maguk is faragott, hímzett és fémmegmunkált egzisztenciák lettek, valami sosemvolt minőséget kellett felfedezni az immár nemcsak festő kiállításain. A pop art példája bizonyára bátorította a művészt, de ő egészen különleges pop artot teremtett. Nemezből szabta és zsinórral díszítette, mint a szűrszabók, faragta és esztergálta, mint a régi fajátékok mesterei, köszörülte és esztergálta, mint a szerszámkészítők.

A tarka mézeskalácsformák, zöldmázas fazekasmotívumok, pásztorfaragások azonban éppoly kevéssé voltak népművészetiek, amennyire pop artosok. Alföldi, medgyesegyházi paraszt környezetéből hozta vissza, elevenítette fel az emlékeket, de sosem tisztelte őket annyira, hogy utánozta, sosem mitizálta őket annyira, hogy abszolutizálta volna. Játszott. Játszott a formákkal, játszott az anyagokkal, játszott a festészettel is, amelylyel egy pillanatra sem szakított: szürreális, szabados képeit pátriákra korában is fiatalos zabolátlansággal és fiatalos aktivitással festette.

Népszerű volt, az egyik legnépszerűbb és legszabadabb alkotó távozott élő képzőművészetünkből.