- Újabban minden interjúhoz, fontos fényképezkedéshez ezt a kék, apró kockás inget veszi fel. Hiúság? Babona?

- Most ezt az ingemet szeretem a legjobban. Szerintem azok a legfontosabb dolgok az életben, amik közvetlenül érintenek. Nem a pénz. Az nem mindegy, hogy kivel él, milyen környezetben dolgozik az ember, tiszta-e az inge, a cipője. Meg a tekintete.

- Belvárosi fiúként nevelkedett, talán könynyen mondja azt, hogy nem számít a pénz.

- Ma sincs vagyonom. Sem villám, sem autóm, sem hivatalos összeköttetésem. Szüleim az ötvenes évek elején a lakásukon kívül mindenüket elveszítették. Burzsoának számítottak, és a kitelepítéstől féltek. Kezdetben gátlásos, magába forduló kisfiú voltam, az elemi iskolában az első öt évben szenvedtem, úgy éreztem, nem lesz belőlem semmi. Nem tudtam meglenni sehol a szüleim jelenléte nélkül. Amikor óvodáskoromban kis időre vidékre vittek nyaralni, kitörtem a számomra szorongató helyzetből: megpróbáltam hazavergődni. Ennek a csecsemő-odisszeának a történetét írom meg új kisregényemben. Nekem az ég hazafutás a címe, és a könyvhétre jelenik meg.

- Ez már a második könyve lesz, amelynek a címében benne van az "ég" szó.

- Van ez a szokásom. Sokszor nézek fel az égre. Gyerekkorom óta lenyűgöz.

- A Nekem az ég egy gyerekkori szökésről szól. De ha jól tudom, ön egyik pillanatról a másikra kilépett a színházrendezői hivatásból is, a vígszínházi és a Katona-beli dramaturgi állásából is párszor, a demokratikus ellenzékből éppúgy, néhány éve pedig szó nélkül kisétált az egyik reggeli tévéműsorból. Nem könnyű ember.

- A börtönőr szemszögéből ítél. A szökevény nem szökni, hanem szabadulni akar. Egy ideje nem úgy teszem fel magamnak a kérdést, hogy vajon meg tudok-e felelni az éppen érvényes értékrendnek, hanem úgy, hogy képes vagyok-e az élet valóságos követelményeinek megfelelni? Szerintem az utóbbi a fontos. A tűrhetetlen viszonyok szorításából világéletemben megpróbáltam valamiképp hazatalálni. A magam útját járom. Ugyanakkor azt is gondolom, hogy én és a világ összefüggünk. Nemcsak önmagamért, de a külső viszonyok állapotáért is felelősséget kell vállalnom. Mindenkinek ez lenne a dolga, de a realitás rettentő szorításában erre csak keveseknek van lehetőségük. Az író azonban nem térhet ki e feladat elől. Abból merít ihletet. Hátat kell fordítanom a hivatásom szempontjából lényegtelen dolgok hívásának. Erre érzékeny vagyok. Elvégeztem a Színművészeti Főiskolát, azután otthagytam a színházrendezést. Írni kezdtem, hogy szembenézhessek magammal, a valóságos vágyaimmal, és ráébredjek, mi a dolgom. Épp ez a dolgod, válaszolta az élet, szembenézni.

- Miért jelentkezett a Színművészeti Főiskolára?

- A mamám vágya volt. Neki akartam vele örömet okozni. 23 éves koromig nem mertem elképzelni sem, még kevésbé kimondani, hogy író szeretnék lenni. Vagyis költő. De világéletemben rakoncátlan voltam. 1984-ben például, amikor még margóra szorítva éltem, otthagytam vígszínházi állásom, kegyelemkenyerem, asszisztens voltam ott akkor, és egy-két évig ebédet hordtam járásképtelen embereknek az ingyenkonyháról. Megetettem őket, elbeszélgettem, akivel lehetett, sokat tanultam tőlük az életről. Nem munka volt ez, hanem boldogság. Akkor jöttem rá, hogy a Károlyi-kertben egy padon ebédelni elegáns dolog. És a magány termékeny. Én még a demokratikus ellenzékben is rosszul éreztem magam, mert az ellenállók közt nehéz volt beszabályozni magamat a nyolcórai íráshoz. Lelkifurdalásom volt.

- A magyar viszonyok alakulásáért nem érzett akkora felelősséget, hogy ne lépjen ki a demokratikus ellenzékből?

- Politikai-közéleti munkásságom címe, ha egyszer megírnám, Éretlenségem története lehetne. Egészen 1999-ig. Ötvenéves koromra értettem csak meg, hogy nekem nem szabad részt vennem a politikai közélet napi csatározásaiban. Alkalmatlan is vagyok rá. Addig illúzióim voltak a magyar társadalom civilizációs fejlettségi fokával kapcsolatban. Azt képzeltem például, hogy érvekkel meg lehet győzni az embereket. Az újságolvasók nagyobb része azonban kevéssé fogékony az ész, még kevésbé az irgalom érveire. Ha még olvas újságot, önigazolást keres ahhoz, hogy azokat utálja, akiket amúgy is utál, és azokat imádja, akikben amúgy is hisz.

- Homokba dugja a fejét, mint a strucc?

- Inkább kiveszem belőle. A mocsárrá dagadó sárból, ahol mostanában a honi politikai élet zajlik. De azt nem gondolom, hogy apokaliptikusabb viszonyok közt élnénk, és nem csak idehaza, mint az elmúlt egy-két ezer évben bármikor. Ami új történik, az viszont igazán szenvedésteli. A huszadik század összes politikai következménye, miután a világ tudatában feldolgozatlan maradt mind a nácizmus, mind a kommunizmus, vagyis a modernizmus - gondoljon csak Ázsia, Afrika és a Közel-Kelet embermilliárdjaira, akik egy szót sem értenek a mi európai hagyományainkból, és nincs is rá szükségük, hiszen mi alapos csődben látszunk lenni - szóval, ez az egész, mint egy elszabadult szekér, teljes erővel gurul a szakadékba, szerintem megállíthatatlanul. Ha e kulturális katasztrófának a szekerére felpattannék, mint egy harcos publicista, csak növelném a fejetlenséget és a zűrzavart. Máris mekkora a tülekedés a bakon... És hányan szeretnék használni az ostort - és hányfelé. Miközben még az egyetemet végzett emberek tájékozatlansága is egyre nő, csak nő, csak nő...

- Mire gondol?

- Nálunk és a rendszerváltó országok többségében még az értelmiségi elit nagyobbik része sem ébredt rá arra, hogy a huszonegyedik században immár nem érvényes a huszadik század fogalomrendszere, és annak alapja, a modernitás diskurzusa. Nem a jobb és nem a bal, és nem a párt és nem a színház, és nem a film, és nem is a köztársasági elnök és így tovább a fontos. Hogy mi irányítja és jellemzi majd az e századi diskurzust - erről fognak szólni a most következő nehéz évtizedek. Az elemi erejű átalakulás - hívószavak: globalizáció, a kapitalista közgazdaságtan válsága, túlnépesedés, génipar, médiazsarnokság, ugyanakkor a civil mozgalmak erősödése, az internet mint politika, a természeti és biológiai katasztrófák, a pápaság intézményének, és általában az egyházak és pártok és más, felülről adott, úgynevezett hivatalos intézmények hitelvesztése, informális legitimációjuk csökkenése - óriási megrázkódtatással járhat. Sok ember életébe máris drámai módon avatkozik bele a számukra ismeretlen jelen. Érti ennek az abszurditását? Aki csak sejti is, hogy mi zajlik máris - ahogyan Camus A pestis című regényének Rieux doktora és az ő segítői sejtették, mielőtt a városban elterjedt volna a hír, hogy valószínűleg túl fogjuk élni, de számosan lesznek áldozatok is -, az tisztában van vele, hogy most nem ijesztgetni kell az embereket, hanem józanul segíteni őket hétköznapi apró gondjaikban, részt venni a mentésben. A politikai utcabál nem aktuális. A téboly jele.

- Kornis, az író, az ember hisz abban, hogy a paradigmaváltás tisztulást is hozhat a nemzetnek, a világnak?

- Miért hozna? A barokk után a rokokó talán tisztulást hozott? Újabb problémákat fog hozni. És talán az emberi élet fennmaradásának a lehetőségét is. Ez a legtöbb, amit remélhetünk. Ha jól alakulnak a dolgok.

- Már évekkel ezelőtt írt egy esszékötetet, Pestis előtt címmel...

- Tévedtem. Nem a pestis közeleg, hanem az ismeretlen. Camus regényét azért említem, mert a dolog hordereje akkora, mint egy, a modern világban ismeretlen járványnak. De abban a könyvben nincs szó a patkányok erkölcsi vagy politikai megítéléséről. Nem hiszek a náciveszélyben. Meglehet, de nem valószínű. Ami aggaszt, az, hogy az én hazám Európa többi népénél is nagyobb bajban van. Immunbeteg: védtelen minden hazugsággal szemben. Ezt az országot a tatárjárás óta ölik, és mindenekelőtt hazugsággal. Az első nagy hazugságot a mohácsi vész előtt a nagyurak vállalták dölyfösen - az itt élők érdekeit semmibe véve... A széthúzás és a korrupció nyomán azután elveszett az ország. És azóta is veszik, veszik, veszik... Hitler, Szálasi hatalomátvételének kierőszakolásával gerincét törte politikai becsületünknek, de még ehhez a fordulathoz is akadtak utcai tapsolók, majd jött a sztálini diktatúra, és annak is zúgott az ütemes vastaps, éveken át. 1956-ban még történt egy csoda, az agonizáló Magyarország felállt, megindult, felülmúlhatatlanul szép közösséget alkotott - kerek egy héten át. Azután jött a szokásos fordulat, jött Kádár, s a nyomában mindazok, akiket ő példaszerűen képvisel e tájon. Nekem, nekünk a magyar nyelv a hazánk. Anyám és kenyerem is énnekem mint írónak. A többi számomra elveszett.

- Ha szellemi "nemzethalált" vizionál, óriási változások jeleit érzékeli, miért állt elő a Kádár János figuráját és a Kádár-korszakot átértékelő írásával? Nincsen elég baja a magyar társadalomnak?

- A kádárizmussal való szembenézés részemről az utolsó próbálkozás volt, hogy közéleti-politikai értelemben próbáljak hatni. Először is a lelkiismeretemnek tartoztam vele, hogy az utcánkban is eltemetett '56-os halottak emlékére elmondjam, amit éreztem 1957-ben és azután. Nem egyedül csak én... Ez a könyv részemről is bűnvallomás volt. Én is kibírtam a kádárizmust. De nem bírom tovább. És gondoltam, ha világosan lefestem, milyen (dél-afrikai típusú) válságmegoldó mediátorklubok rendszerére, össztársadalmi konfesszióra, kölcsönös bűnvallomásra lenne szükség ahhoz, hogy gyűlölködésektől és karizmatikus politikusoktól mentes nemzeti egység alakulhasson ki, majd komoly visszhangra talál ez a békevágy. Talált is, de főként a civil polgárjogi szellemiség köreiben, továbbá az egyszerű emberek az meg (olykor egyetemi) tanárok között. Ami érdekes: a jobb- és a baloldalon egyaránt. Bocsánat, külföldön is jó visszhangja volt a kádárizmus-elemzésnek. Még diplomaták is gratuláltak. De a honi köz véleményének "elő-kóstolói" fanyalogtak, mosolyogtak.

- Megkapta, hogy naivitás ezt elvárnia Magyarországon?

- Szerettem volna ráébreszteni a társadalmat, hogy az egész gyurcsányizmus- orbánizmus betegségnek a kádárizmussal való elszámolás elmaradása az oka. Egyik oldalról sem lehetne ezt a népet becsapni, megosztani, ha megengednék neki, hogy ismerje a múltját szépítés nélkül. Az 1944-est éppúgy, mint az 1919-est és az 1920-ast, az 1957-est és az 1961-est éppúgy, mint az 1956. októberit, és megtudja az igazat - azoktól, akik már bánják, amit tettek akkor és később. Így az emberek megérthetnék, hogy közös a veszteségünk. Nincs bűntelen baloldal és bűnös jobboldal - de a fordítottja sincs. Itt már mindenki játszott minden szerepet, ha nem ő, akkor az apja. Miért nem hallgatjuk meg egymást békében? Olyan kicsi ez az ország, hogy ha tovább is ebben az ütemben keres bűnbakokat, akiken aktuális balsorsát megtorolhatja, végül elfogynak az emberek. És akkor elhallgat a nyelv is.

Kornis Mihály író. A Színház- és Filmművészeti Főiskola színházrendező szakán végzett 1973-ban. Főbb művei: Végre élsz (novellák), Napkönyv (regény), Egy csecsemő emlékiratai (memoár), Kádár utolsó beszéde (dráma-dokumentum), Vigasztalások könyve és Lehetőségek könyve (életfilozófia), Feliratok a fehér égen (esszék, blogok, írások), Halleluja és Körmagyar (drámák). 1995-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét kapta.