Ezzel szemben a Made in Hungária hétfőn ötödször jubilál a József Attilában. Ötven, száz, százötven, kétszáz, kétszázötven... Meg százötvenezer. Merthogy a színházban hatszáz férőhely van, és valamennyi alkalommal zsúfolt ház volt. A közönségszervezők némelyike kínjában már azzal hárította el a jegyigénylők ostromát, hogy május 11-én zártkörű az előadás. Pedig nem az, csak a nevezetes alkalomra hetekkel ezelőtt elkelt az összes belépő.

Nyolc esztendeje ketten voltunk. S arról beszélgettünk Fenyővel, hogy megpróbálhatna zenét komponálni egy darabhoz. A Hotel Menthol musicalben a dalai köré írtak szövegkönyvet; most fordítva kellene. A kísérőmuzsikát szerezné, ő lenne a Nádas Gábor...

Tiszta ciki! - vágta volna rá minden tizen- és huszonéves a hatvanas években. Akkoriban még véletlenül se vallottuk be, hogy a szüleinkkel ott voltunk '63-ban a Potyautas, '64-ben az Imádok férjhez menni, '66-ban A kaktusz virága angyalföldi előadásain. (A többes szám indokolt, mert e nagyon is szórakoztató vígjátékokat nem egyszer láttuk.) Előhozakodni a beatőrület miatt nem mertünk azzal, hogy skacok, Váradi Hédi oltárian énekelte az Engem nem lehet elfelejtenit; Bodrogi és Voith baró volt azzal a Jamaicai trombitással; és egyikünknek se jutott eszébe, hogy a haveri körben ugyanúgy elgitározza a Kicsit szomorkást, mint Darvas Iván a József Attila színpadán. Inkább A felkelő Nap házát nyomtuk kamu szöveggel és az a-moll, C-dúr, D-dúr, F-dúr - mi tagadás - dadogó bontásával. Magunkban azért megjelent a mama párás arca a Halló, Cherie közben, és az édesanya tekintetét ugyan ki felejtené el?

Na, innen van a Nádas. És ebből adódik a József Attila. Adódik? "Ki lenne ott kíváncsi rám?" - mondta Miki, de Léner direktor kétségtelenül az volt. Nem mintha rajongója lett volna Fenyőnek, talán egyetlen számát sem ismerte. Mindenesetre kért egy kazettát tőle, majd - miután meghallgatta - azt mondta: "Lehet szó az együttműködésről, egyetlen feltétellel. Ha fellép a darabban!"

Zeneszerző, szövegíró, főszereplő, és az egész róla szól

Egyetlen feltétel... Még azt sem tudta senki, miről szól a mű, és ki írja meg. Miki pedig - enyhén szólva - nem vágyott színészi babérokra. Olyannyira nem, hogy egy héttel a bemutató előtt, amikor már a társulat - vele együtt - túl volt a próbák túlnyomó részén, bement az igazgatóhoz: "Ugorjon be valaki helyettem!" Mire Léner Péter azt felelte: "Miklóskám! (Akkor már tegeződtek.) Ha te nem szerepelsz, akkor nem lesz premier..." De, mondom, néhány hónappal korábban még azt sem lehetett sejteni, mi lesz. A szerzők közül hetekig válogattak, míg végül Tasnádi István elő nem állt azzal, hogy Fenyő ne csupán a zenét meg a dalszövegeket írja, és ne csak (csak...) játszszon, hanem a darab róla szóljon!

Miki egyáltalán nem szárnyalt az ötlettől. Nem elég, hogy rajta röhög majd mindenki, amint csetlik-botlik mint műkedvelő Chaplin, még az abszolút főszerep súlya is ránehezedik... Különben sem szereti eltúlozni a saját jelentőségét, most meg kiváltképp nyomasztotta a kérdés: Megszolgáltam én ezt? Ebben a tekintetben a próbák megnyugtatták. Méhes László instrukcióitól leesett az álla, s mindinkább magára meg a környezetére ismert. Ez persze legalább annyira köszönhető Tasnádi írónak, mint Méhes rendezőnek, de más egy szövegkönyvet olvasni, és megint más látni, ahogyan az megelevenedik. Több ízben megkönynyezte a jeleneteket, az édesanyját és az édesapját alakító Vándor Évában és Újréti Lászlóban már-már valóban a mamát és a papát vélte felfedezni... Világossá vált számára, hogy itt nem csupán bedobtak néhány poént a számaihoz, hanem a beleérző Tasnádi visszaadta az eredeti élményt. A gyermek- és ifjúkorát, amelyet - igazán kivételes szerencse! - már-már megélhetett másodszor is...

A színpadi szerepével azonban változatlanul bajban volt. Noha több száz rockszám szövegét fújja fejből magyarul és - "amerikás kölyökként" - angolul is, a színpadi szöveget a büfében is sápadtan mormolta, miközben a belépőjére várt. A darabban egy óra telik el nélküle, majd az első felvonás fináléjában megjelenik mint Jerry Lee Lewis szelleme. Százszor inkább a "Made in Hungária, ez az a mánia, aki hű volt hozzá, nincs mit megbánnia", mint az első mondata a József Attilában: "Dehogy vagy beteg, csak szabad vagy!" (Kezdetben egyébként is tudathasadásos állapot lehetett, hogy ezt magamagának, a Miller Zoltán megformálta Rickynek - azaz Mikinek - mondja.) Ma már nem izgul, tévét néz a büfében, amíg az ügyelő nem szólítja, de így beszél: "Végigcsináltam kétszáznegyvennyolc előadást." (Holnap lesz a 249.) Hogy végigjátszotta volna, azt most sem meri állítani...

És továbbra sem győz ámulni az egészen. Egyrészt újra és újra meghatja, hogy a darab nemcsak neki, hanem a színészeknek is fontos - magam úgy érzem, Miller és társai igyekeznek minél inkább előtérbe tolni Fenyőt -, másrészt még mindig tűnődve igyekszik felfogni, hogy élete legnagyobb sikerét érte el. "Úgy hittem, nincs annál nagyobb élmény a művészi pályán, hogy pöttöm gyerekek éneklik csillogó szemmel, mondjuk, a Csavard fel a szőnyeget című dalt, amelyet 1966-ban írtam. De ez alighanem még azt is felülmúlja."

S az sem mellékes - sőt -, hogy az Angyalföldi pálmafák otthon csendül fel. Merthogy Fenyőnek a XIII. kerület a szűkebb pátriája, ráadásul a József Attilában, ahol már régóta nem "csupán" színészek, hanem barátok veszik körül, szinte hasonlóképpen hazatalált, mint annak idején az Államokból, ahogyan az a darabban - és újabban mozifilmen is - látható. A tények magukért beszélnek, így nem érdekes, hogy a főhőssel (aki közeli jó barátom, ezért "Mikizem" néhányszor e cikkben) tagadhatatlanul elfogult vagyok. A széria alapján joggal nevezhetem a XXI. század Nádasának, sőt Nádas- Szenesének egyszerre. (Nádas-Szenes- Darvasnak - ha szerepel, ha nem - már túlzás lenne...)

Ezzel együtt lefogadom: hétfő délután, amikor bemegy a színházba, nem az jut az eszébe, hogy kicsit szomorkás a hangulatom máma. Legföljebb a közönség emlegeti, miközben tíz és negyed tizenegy között - szokás szerint - tombolva tapsolja vissza a játszó személyeket és mindenekelőtt Fenyőt: téged nem lehet elfelejteni...