A kilencvenes évek egyik legfontosabb angol dalszerző-előadója, PJ Harvey persze sosem tartozott a könnyen befogadható, értelmezhető esetek közé. 1991-es felbukkanása óta nyolc saját korongot jegyez, kettőt pedig régi barátjával, John Parishsel közösen, s ezek között nagy jóindulattal is nehéz találni két egymáshoz hasonlítót. "Új lemezen dolgozom, és a legfontosabb szempont, hogy ne ismételjem önmagam. Ez vezérel minden alkalommal" - nyilatkozta 2004 elején a Rolling Stone magazinnak, s ezt bármelyik albuma készítése idején mondhatta volna. De hát épp ezért szeretjük őt, ezért a rockbizniszben párját ritkító attitűdért. Mert ha van valami fix e démoni hölgy közel két évtizedes pályafutásában, az maga a változás. Zenében, image-ben, mondanivalóban.

A Londontól másfél száz kilométerre dél-nyugatra egy birkafarmon felnőtt Polly Jean Harvey művészi érzékenységét szobrász édesanyjától örökölte, otthon állandóan blues, dzsessz és art-rock szólt, ez a zenei világ gyakorlatilag második anyanyelvévé vált. De hát persze hatott rá a kortárs rockzene is, a maga zajosabb, elektronikusabb kísérletezéseivel. Ez a kettősség már ott feszül első, tizenhét évesen írt dalaiban. S amikor a korábban nyolc évig szaxofonozni tanult, tinédzserként különböző lokális bandákba beugró, később a gitározásra és éneklésre átállt lány önbizalma is kellőképp megerősödött, 1991-ben megalapította saját rocktrióját.

PJ kezdetben maga volt az antinő, csúnyácska, vékony, nagy szájú, ráadásul az a fajta, aki az adottságaira még három lapáttal rátesz. Maszkulin megjelenés, maszkulin attitűd, karcos, szúrós, provokatív. 1995-ben viszont száznyolcvan fokos fordulatot vett, jött a másik véglet, lett belőle túlspannolt rockdíva, kilónyi festékkel, rúzzsal, hajlakkal, hatalmas műszempillákkal, ahogy kell. Hozzá persze a provokatív felhang megmaradt.

Az évtized második felében innen szelídült vissza folyamatosan, évről évre csökkent a hajlakk és a rúzs, vált egyszerűbbé a kiállás és a tekintet. A külső megjelenéssel egyenes arányban változott a zenéje is: a kezdeti karcos-harcos minimalizmust 1995-től a dúsabb hangszerelésű indie-blues-rock váltotta fel, aztán - miként az image - ez is megszelídült, visszalényegült direkt irányú és hatású purista rock and rollá. A 2000-es Stories From The City, Stories From The Sea már egy felszabadult, kisimult, önmagával és a környezetével kiegyezett PJ Harveyt mutatott. S amikor ezért a korongért egy évre rá - a nők közül elsőként - megkapta a legtekintélyesebb brit zenei díjat, a Mercury Prize-t, úgy tűnt, végképp megtalálta, kimozogta a maga helyét.

De nem ő lenne, ha ezt követően nem csavart volna ismét néhányat a történet fonalán. Hoszszas hallgatás után, 2004 májusában megint egy kísérletező kedvű, egyben zavarba ejtő, igazi one-woman-show-s albummal (Uh Huh Her) tért vissza, melyen - a dob kivételével - valamennyi hangszeren ő játszott. Ennél nagyobb meglepetést és tanácstalanságot csak a következő opusza, a 2007-es White Chalk hozott, arra még a legelvetemültebb és legnagyvonalúbb PJ-rajongók is csak csóválták a fejüket, és vélhetően tisztelettel felhelyezték a korongot a polcra a többi mellé, majd inkább betették a lejátszóba valamelyik korábbi kedvencet. Most meg itt van a legfrissebb munka, amellyel ráadásul - hosszú kihagyás után - megint turnézik (az áprilisi-májusi sorozat szinte minden előadására hetekkel korábban elkelt minden jegy), s hallatán megint csak jobbára hümmög az ember.

PJ Harvey mindig következetesen és határozottan visszautasította azt a feltételezést, hogy szerzeményei önéletrajzi ihletésűek. Ezt nyilván nem könnyű elhinni neki. Azt talán inkább, hogy ő valójában csendes, otthonülős, az emberekkel nem nagyon érintkező személyiség, és nem az a démoni excentrikus hölgy, amit a dalai sugallnak. De ettől még albumai nyilvánvalóan tükrözik aktuális lelkiállapotát. S azt érzékelni, hogy mostanság nem lehet túlzottan a topon, elég meghallgatni ezt a mostani albumot. Pedig a kislemezen is megjelent, megklipesített Black Hearted Love még majdnem rádióbarát, mögötte a Sixteen Fifteen Fourteen a maga direkt, energikus és sötét hangulatával szintén rendben, de az utánuk következő dalok a kalandosabb kedvű hallgatókat is komoly próbára teszik. Pedig sok minden benne van, amit tőle megszoktunk, megszerettünk, kísérletező, nyers, provokatív hangvétel, szarkasztikus humor és nagyfokú irónia. Valahogy mégsem érezzük azt utána, hogy érdemes újrakezdeni.