Jól menő szekér az űrből
A gyökerek egészen 1966-ig nyúlnak az időben. Akkor indult el a Star Trek: The Original Series (röviden: TOS) sugárzása az amerikai NBC csatornán. Nem ők gyártották, csak befogadták a rengeteget kockáztató Desilu Productions sorozatát. Majdnem a kezdetekkor bukott minden, mert a bevezető pilot gyártásakor igencsak meglódult Roddenberry fantáziája: a beígért űrwestern helyett egy freudi drámát tett le az asztalra, amelyben felsőbbrendű földönkívüliek tesztelnek embereket érzelmi és szexuális alapon.
Az NBC pénzemberei megdöbbentek, és először visszautasították a szériát - de érezték, hogy tényleg valami újat látnak. Kértek egy másik pilotot - sokkal kevesebb pénzből -, Roddenberry pedig átalakította a legénységét. Pike kapitány helyett érkezett James T. Kirk, azaz William Shatner. Egyedül a Leonard Nimoy alakította Mr. Spock maradt a csapatban, ám az író őt is átszabta: ekkor találta ki az érzelmeit (és ezzel együtt az agresszivitást) elnyomó vulkáni karaktert. Ekkor csatlakozott a legénységhez a nagyszájú McCoy doktor (Deforest Kelly) is.
A triumvirátus: ez a hosszú évtizedek óta működő dramaturgia kulcsa. A Kirk-Spock-McCoy tengelynek nemcsak pörgős, intelligens vitákat köszönhetünk, hanem magát a Trek eszmeiségét is. A Roddenberry-féle utópia egy békés bolygóközi szövetséget vázolt fel a XXIII. században, ahol nincs pénz, és mindenki a képességeihez legjobban illő munkát végzi. Mindez számos társadalmi, gazdasági és politikai kérdést feszegetett merészen, miközben álláspontokat, ideákat ütköztetett a három figurán keresztül. Kirk a nyers erő, aki kapitány lévén a gyors cselekvés híve (még a magánéletben is: csak úgy hullanak a földi és az "idegen" női skalpok), Spock a színtiszta logikában hisz, míg McCoy a kekec bölcselkedő, akit morális elvei vezérelnek. Hárman kitennének egy szuperhőst (szuper embert), de így nem többek, mint három nagyon különböző ember, extrém helyzetekben. Ezek pedig még ma is aktuális szituációknak számítanának: gondoljunk csak a harcot a legnagyobb dicsőségnek tartó klingon fajra, akikkel a Föld zord hidegháborús viszonyban áll.
A legénység többi tagja is sok szempontból szimbolikus figura. Uhura, a kommunikációs tiszt szerepét Roddenberry fekete színésznőnek szánta (és csak ultimátum árán sikerült ezt elérnie), Sulu, a kormányos japán, Scotty, a gépész skót, Csekov, a pilóta pedig orosz. Ráadásul egy szemtelen alak, aki folyamatosan azzal henceg, hogy minden fontos találmány az oroszokhoz kapcsolódik. Aligha véletlen, hogy a hatvanas években a sorozat még véletlenül sem jutott el hozzánk.
Ráadásul Roddenberrynek még ez sem volt elég, így a Star Trekhez kapcsolódik a tévétörténelem első csókja fekete és fehér színész között: a Platón mostohagyermekei című epizódban Kirk és Uhura szuggesztió hatására esnek egymásnak. (Ehhez kellett Shatner csele is, aki foggal-körömmel ragaszkodott a forgatókönyvben lévő csókhoz, és direkt elrontott minden csók nélküli felvételt.)
A TOS megelőzte korát, így nem csoda, hogy a nézettsége nem röpítette a legnépszerűbb műsorok közé. Főleg egyetemisták és a művelt, iskolázott középosztály nézte, értelmiségi rétegshow-nak titulálták. Ma az ilyen nézőközönségnek örülnek a legjobban a reklámozók, viszont akkoriban még minden másként volt. A második évad végén az NBC meg akarta szüntetni a szériát, ám a rajongók olyan levélkampányt zúdítottak a csatornára, hogy be kellett mondani: álljanak le a levelekkel, inkább folytatják. Igen ám, csakhogy a Treket péntek estére száműzték, ami a tengerentúli tévés szokások esetében már akkor is a halált jelentette. Így 80 rész után tényleg búcsúzott a TOS.
A hetvenes években a folyamatos ismétlések viszont döbbenetes nézettségeket értek el. Az eredeti legénység egy animációs sorozatban és hét mozifilmben folytatta a karrierjét. Sőt a Star Trek időközben még szappanosodott is, de négy további tévészéria és három visszafogott sikerű mozifilm után mintha kifulladt volna a franchise: odalett a forradalmi tartalom, az eredetiség. Az év egyik kérdése tehát, hogy a rebootnak (azaz előzménynek) szánt, ma mozikba kerülő J. J. Abrams-mű, amelyben a triumvirátus fiatalkorát meséli el - különösen, hogy most először más színészek játsszák őket - tényleg képes-e feltámasztani a mítoszt.
Ehhez legalább olyan modernnek kellene lennie, mint annak idején a TOS volt. Nem kizárt, de nem túl valószínű.
